Nézzük a dolgok napfényes oldalát. Fogjuk fel úgy, hogy Szilágyi János az abszurd műfajt csempészi a szórakoztatásba. Egy hatalmas, Galla Miklós alakú árnyékot látunk a műsor fölé magasodni. A Halló, itt vagyunk! legutolsó adásában észrevettünk ugyanis egy vicces közjátékot, illetve többet is, de az egyik mindent vitt. Szilágyi János először csak picit megütközött azon, hogy Vágó István pont akkor akar valamit mondani, amikor ő is. Tegyük hozzá, Szilágyi felháborodása teljesen jogos, hiszen övé az elsőbbség, mert övé a műsor, és különben is ő volt ott előbb. Aztán később csipkelődve rá is pirított a kvízmesterre, hogy túl sokat beszél. Aki nem tudná, a Halló, itt vagyunk! című beszélgetős műsor Szilágyi János vezetése alatt fut az ATV-n, minden adásban három vendég beszélget, két férfi, és egy nő, plusz a műsorvezető.

Mellesleg Vágó tényleg sokat beszélt, de nem túl sokat, a műsor miatta pörgött, egyébként ha nem politikáról, és az igazságos Gyurcsányról, hanem a médiáról, vagy a Szkeptikus Társaságról beszél, akkor ezerszer érdekesebb figura Szilágyinál, akinek a vénasszonyos közhelyeken, meg néhány egérrágta, avas anekdotán kívül tulajdonképpen semmi nincs a tarsolyában. A vicc persze nem az, hogy rászólt Vágóra, hogy "egy pillanatra csöndben tudsz maradni?" A vicc az, hogy Szilágyi kábé minden második adásban rábeszél valamelyik beszélgetőtársára, vagy a témához egyáltalán nem kapcsolódó sztorikkal tolja vakvágányra a beszélgetéseket. Ebben az adásban csak annyi volt a különbség, hogy Vágó nem vonult vissza illedelmesen, nem hagyta, hogy a nagypapi egyedül pattogtassa a labdát a játszótéren, hanem jelezte, hogy egy műsort nem így kéne vezetni, és hogy ő végimondaná, amit szeretne, ha egy mód van rá. Ha már beszélgetős műsor, és ha már nem süketnéma vendégeket hívott a szerkesztő úr.

A műsor amúgy nem teljesen csapnivaló. Néha egész értelmes párbeszédek alakulnak ki, és rágóguminak ez pont jó is lenne csütörtök estére. Világos, hogy ezek a kerekasztal-beszélgetések nem azokra a közéleti témákra vannak belőve, mint mondjuk az A la carte - magyarság, cigányság, világválság. És nem is akar olyan lenni, mint Kepes Desszertje annak idején. A Halló, itt vagyunk! könnyedebb, levegősebb műsor, Szilágyi János bevallottan spontán beszélgetéseket szeretne, amikre nem készül előre témákkal, nem is akar irányítani, műsort vezetni, ahogy esik, úgy puffan, ő is csak egy a vendégek közül, és így tovább. Ez önmagában persze nem baj.

A probléma gyökerét inkább bulielméleti megközelítésből tárhatjuk föl. Minden buli és társasági összejövetel legkellemetlenebb figurája az érzéketlen exhibicionista, aki képes bárkit félbeszakítani, és bármilyen érdekes témáról elterelni a szót saját rögeszméi felé. Kérdés, hogy mi van akkor, hogy ha a társaságban nem az egyik vendég műveli ezt, hanem maga a házigazda, a műsorvezető. De azért legyünk igazságosak: a helyzet nem ennyire súlyos, vannak adások, amikor Szilágyi nem durvul, hanem műsort vezet, ezek teljesen élvezhetőek. De vannak olyanok, amikor képtelen együttműködni a beszélgetőtársaival, a lassan bemelegedő eszmecseréket hideg vérrel kinyírja, és kegyetlen anekdotadarálóvá változik, akinek bizonyos kulcsszavakról beugrik egy-egy kétmillió éves, ámde totál oda nem illő sztori, és elmondja, ha törik, ha szakad.

Valaha Szilágyi nagy sztár volt, és a Halló, itt vagyok!-kal (ami majdnem tíz évig futott!) a nyolcvanas években valami teljesen újat, frisset hozott a rádiózásba, de most időnként csak annyit látunk belőle, hogy hajmeresztő közhelyeket és hülyeségeket magyaráz nagy lendülettel, a műsort meg közben elfelejti vezetni. Kitalálta magának, hogy "ebben a műsorban én is csak egy vagyok a társaságban" (lásd fönt linkelt interjú), és ez jó felmentést ad neki a meló alól.

Ugorjunk is át a műsor másik idegesítő hibájára, a zakatoló közhelygyárra. Szilágyi halál komolyan bedobja azt a témát, hogy nem érti, minek menti meg a tűzoltóság az öngyilkosokat, inkább hagyná, hogy leugorjanak a hídról. És a néző egy idő után rájön, hogy nem a beszélgetőtársait provokálja, hanem tényleg ez bosszantja. Hogy minek.  És kifakad, hogy mi a francnak mutogatják állandóan ezt az Ophélie-t, mikor őt ez a lány, meg a sztorija egyáltalán nem érdekli. Hihetelen, hogy 2009-ben egy (elvileg) médiában dolgozó ember még mindig nem érti, hogyan működik ez a gépezet, és a bulvár, és hogy mi tart felszínen egy olyan témát, mint Ophélie eltűnése (arról nem is beszélve, hogy a francia rendőrség és a szülők elég erősen jelen voltak az ügyben, ami folyamatosan generálta az újabb és újabb híreket, de ebbe ne menjünk bele.)

És hát sikeresen csinál Szilágyi a műsorból elit nyugdíjasklubot azzal, hogy minden 50 fölötti vendégét az öregedésről faggatja. A nőknek meg az orra alá dörgöli, hogy hát azért fiatalabb korodban, khmm, fiatalabb voltál. Mondjuk az ilyen beszélgetéshez Mary Zsuzsi lenne a jó alany, aki protézisreklámban szerepel, de ettől még 21 éves fiúja van. Meg kell hívni.

Szerencsére nem kell azon agyalnunk, hogy miért beszél ennyi hülyeséget Szilágyi, elárulja ő maga egy interjúban, és az ember már kicsit meg is bocsát neki: "Szerencsés vagyok. Egyrészt, mert nem vagyok beteg, másrészt pedig gyermeteg a gondolkozásom. Most sem egy tapasztalt, idős úr beszélget veled, hanem egy naiv gyerek, aki elmondja a gondolatait."

Na most erre mit mondjunk? Több komolyságot, Jani bá, és tessék berakni buli előtt a hallókészüléket. Mondom a hallókészüléket.