Joss Whedon az egyik tévés szent tehén, ő az, aki a Buffy óta amolyan automatikus kultstátuszba került, amihez hozzányúl, abból legenda lesz, ha a fene fenét eszik is. A Buffy és az Angel esetében jómagam ezt a fenenagy kultságot annyira nem értem, mert igen, rohadt jó forgatkönyveket kapott a Buffy (az Angel már kevésbé), és tele van humoros popkult utalásokkal és beszólásokkal, de alapvetően egy rétegsorozat egy kiscsajról, aki vámpírokra vadászik, szóval nem annyira nagy truváj ez szerintem.

A Firefly (2002) az már más tészta, ott a felnőtt Whedon dolgozott már, a karakterek, a sztorik is jobban kidolgozottak, a humor is kifinomultabb és az írás színvonala is legalább olyan jó, mint a Buffy esetében, ha nem jobb - a sors különös fintora, hogy mindezek ellenére a Fox úgy bánt a sorozattal, mint egy utolsó ribanccal, rángatta ide-oda, a pilotnak szánt duplarész vetítette le legutoljára, majd amikor a nézők menekültek a sorozat elől (mert egy büdös szót nem értettek belőle), akkor csak a vállukat vonogatták, bocs Joss, ilyen nézettséggel nem lesz folytatás.

Whedon ezt követően 2007-ig a tévé felé sem nagyon nézett legalábbis önálló sorozattervvel, aztán Eliza Dushku, akivel a Buffy és az Angel fogatásán dolgozott együtt, megkereste egy sorozatötlettel, és egy közös ebéd alatt tulajdonképpen megírták a Dollhouse (talán Babaház címmel kell majd keresni a Sorozat+ műsorán) vázlatát, majd elkezdtek rajta melózni - annál a Foxnál, ahol Whedon már egyszer megégette magát. S lőn, a Fox megint a szokásos kreatív problémákra hivatkozva újraforgattatta a már kész pilotot (nem fogják érteni a nézők, mondták), az elkészült epizódokat nem produkciós sorrendben, hanem összevissza adják, a sorozatot pedig elzavarták péntek estére, nehogy sikeres legyen - Joss, Joss, te szívni jársz a Foxhoz.

Ezek után nem csodálkoztam azon, hogy az új pilot olyan lett, amilyen: egy érdekes, sőt, nagyon sok lehetőséget magában hordozó alapötletből sikerült egy középszerű, se színe-se szaga sorozatot összerakni, amiben pár, Whedon eddigi munkásságából ismert panel visszaköszön, de hiányzik belőle az a plusz, az a kikacsintós, igazán whedonos lazaság, amitől a Firefly az lett, ami. Az alaptörténet annyi, hogy van egy nagyon titokzatos cég, ahol képesek az akalmazottak (babák) agyát tisztára törölni és abba kívánságra olyan személyiséget feltölteni, amilyet csak a (nagyon gazdag) megrendelő megkíván, értsd, ha neki egy bulis csajra van szüksége hétvégére, megkapja, de ha profi túsztárgyalóra, akkor azt is - és lehet, hogy ugyanabban a testben.

Az emlékeket ugyanis a bevetések után törlik, a babák agya kiürül, nem emlékeznek semmire az előző személyiségből, csak azt tudják, ami az életben maradáshoz feltétlen szükséges (enni, inni, vécére menni), élettel akkor telnek csak meg, ha kapnak egy új adag emléket/személyiséget. A cég vezetői termszetesen űbercinikus gecik, akik beszólnak a babáknak, amikor nem tudnak magukról, és csak a katonai ábécé betűi alapján rendszerezik őket (Alfa, Bravó, Csárli, stb.), sőt, az igazgató brit akcentussal beszél, ami a legnagyobb geciség jele Hollywodban. A babák mellé kirendelt testőrők is vannak, akik nyomon követik az eseményeket, és ha kell beavatkoznak, nehogy egy-egy bevetés túl jól sikerüljön mondjuk egy szadisztikus ösztönökkel megáldott megrendelő esetében. Az idilli helyzetet úgy tűnik, az fogja megzavarni, hogy ezek az emlékek csak nem törlődnek tökéletesen, és ebből mindenféle bonyodalom származik majd.

Ugyan a második rész már sokkal jobban sikerült, mint az új pilot, és látjuk már a két átvezető szálat is, amik őszintén szólva sokkal érdekesebbek, mint a küldetés of the week jellegű fősztorik (az egyikben a Battlestar Galacticából ismert Tamoh Penikett alakította FBI-ügynök nyomoz a ügynökség után, a másikban egy Alfa névre hallgató baba tettei körül forognak az események, de ezt nem spoilerezzük el) a sorozat legnagyobb rákfenéje pont az lesz, ami miatt létrejött, azaz Eliza Dushku.

A Fox ugyanis hosszútávú szerződést kötött vele, melynek kitételei között szerepelt, hogy az ő főszereplésével készítenek majd sorozatot, amivel semmi baj nem lenne, ha egy olyan egydimenziós karakterről szóló szériáról lenne szó, mint a Tru Calling - Az Őrangyal volt, amiben a csaj teljesítményére igazán panasz nem lehetett, nagy bociszemekkel kellett néznie, és kész. Itt, a Dollhouse-ban viszont hétről-hétre, sőt az egyes epizódokban akár többször is, más és más személyiségű, karakterű nőt kell alakítania, és ez - hadd tegyem hozzá menten: sajnos - az istennek nem jön össze neki. Egyszerűen nem elég tág az ő színészi eszköztára ahhoz, hogy hitelesen alakítson bulis kiscsajt az egyik, hóttprofi túsztárgyalót a másik pillanatban: nekem csak Eliza Dushku maradt, aki minden szerepben ugyanúgy mozog, gesztikulál és beszél.

Márpedig ezt a sorozatot kifejezetten neki írták, neki kell elvinnie a hátán, ami sajnos eddig nem történt meg - az összevagdalt arcú dokicsajt alakító Amy Acker nettó négy perc alatt érdekesebb volt, mint a főszereplő Echót alakitó Dushku. Az első két rész nézettségén látszik, hogy a nézőknek sem tetszik annyira a dolog, pedig tessék elhinni, lenne ebben fantázia, csak egy másik színésznővel, és mondjuk emberibb időpontban, mert igaz, hogy rétegsorozat, de ott van menten a Fringe, a Fox másik idei sci-fi-sorozata, ami cseppet sem közönségbarátabb a maga idióta áltudományos maszlagaival, de a kedvezőbb vetítési időpont miatt szinte garantált a túlélése, míg a Dollhouse örülhet, ha az első körben berendelt 13 rész mindegyike a tévébe kerül majd.