Mint ahogy azt sejteni és várni is lehetett, az A&E csatorna nem egészen két hét alatt jutott el arra a döntésre, hogy megbocsásson Phil Robertsonnak, a Duck Dynasty című, agyonnézett dokureality-műsoruk egyik szereplőjének, és visszavegye a műsorba - oda, ahonnan egy karcosabb buzizás után első mérgükben kihajították. Még mielőtt: ez most nem médiahekk volt, mint a Family Guy-ban Brian kinyírása és visszaírása, a Duck Dynasty nézettsége stabilan magas, és semmi szükségük nem volt a műbalhés figyelemfelkeltésre.

Szimplán csak annyi történt, hogy az A&E sorozata mellett a botrányt követően máris megjelentek az új kérők, akik szívesen vitték volna a reality-t, és ez anyagilag nagy érvágás lett volna az A&E-nek. A Duck Dynasty egy családról szól, aminek tagjai egy emberként álltak ki Phil Robertson mellett, közölve a fejesekkel, hogy ha őt letiltják a képernyőről, akkor senki nem hajlandó tovább forgatni. Tehetik, a kacsahívó síp vagy miafasz feltalálói a sorozat nélkül is milliomosok voltak.

Az érintetlen vadon, és az abban élő törzsek, a kőkorszakban rekedt fura emberek és szokásaik a dokumentum- és természetfilmesek Szent kelyhei, ha valaki ilyenre lel, szinte garantált egy díj, jóhogy a szakmában mindenki szeretné megtalálni a Legutolsó Kannibál Törzset, Ami Még Nem Látott Fehér Embert. Ez persze egy ideje már csak hagymázas álom, és a filmek, amelyek ezt sugallják, semmivel sem állnak közelebb a valósághoz, mint a Csillagok háborúja. De mi van akkor, ha mindezt egy olyan tiszteletreméltó és alapvetően a megbízhatóság bástyájának gondolt cég, mint a brit BBC, egyik műsora csinálja?

A Private Eye nevű, kéthetente megjelenő brit magazin előszeretettel buktatja le és figurázza ki azokat a közszereplőket, akik szerintük megérdemlik, vagy olyan stikliket követtek el, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A legutóbbi számukban arról számolnak be hogy a BBC Human Planet című, díjnyertes sorozata 2011-ben ellátogatott a Korowai törzshöz Indonéziába, akiket kőkorszaki eszközöket használó, egy szál pöcsben mászkáló, a fák koronájába 35 méter magasra faházakat építő népségnek állítottak be, nyelveket nem beszéltek, fehér embert ritkábban láttak, mint mi nem hamisan éneklő Jimmy fia Krisztiánt.

Sofia Vergara vs. Jingle Bells.

Mint oly sok minden, a tévében csendesen pattogó fahasábok-kandalló-ajándékkal teli harisnya szentháromság is egy véletléennek köszönheti létét. 1966-ban a WPIX nevű New York-i televízió karácsonykor éppen egy kosárlabdameccset közvetített volna, de a mérkőzés valamiért elmaradt, a tévé meg ott állt műsor nélkül. A tévé elnöke összehívta az alkalmazottakat, és azt javasolta, hogy készítsenek egy felvételt egy kandallóról, amiben látszanak a fahasábok, és keverjenek alá valami karácsonyi zenét. Az ötletet az adta, hogy egyrészt ezzel kívánnak majd boldog karácsonyt, mint egyfajta animált képeslappal, másrészt pedig a városlakók otthonába egy kis vidéki melehget csempésznek, és ez milyen jófejség már.

Végül egy 17 másodperces felvétel készült, amit loopolva adtak le három, reklámszünetmentes órán át, és hatalmas sikert aratott. Négy évvel később azonban az eredeti, 16 mm-es film már olyan rossz állapotban volt, hogy újra fel kellett volna venni a kandallót, de az eredeti helyszín tulajdonosa beintett, mert az első felvétel alatt a stáb tönkretett egy 4000 dolláros szőnyeget, amit azóta sem fizetett ki. WPIX másik helyszínt keresett, Kaliforniában (ne tudni, miért pont ott), az ott készült felvétel pedig 1989-ig megszakítás nélkül minden évben műsoron volt.

A reklámbevétel nélküli adás azonban a kilencvenes évekre már nem volt kivitelezhető, és egészen 2001-ig nem voltak lassan parázsló fahasábok a tévében. A 9/11-es terrotámadás évében viszont a tévé visszahozta a "nyugalmat, meleget és szeretetet sugalmazó képsorokat", ami abban az évben karácsonykor a legnézettebb tévéműsor volt New Yorkban. Azóta is minden évben látható, sőt, egyre több tévé vette át az ötletet, nálunk például az Ozone Network, ami holnap este hattól sugároz kandallót hat órán át, Ultra HD felbontásban.

Amikor nézettség miatt hullámozunk itten, és a magyar tévében kétmilliós, az amerikaiban 20 milliós, a Super Bowl után meg 100 milliós nézettségek láttán tapsikolunk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világ legnagyobb tévés piacán a 100 milliós nézettség az meglehetősen szarnak számít. Kínáról van szó, perszehogy, ahol most éppen egy Where Are We Going Dad? (Hova megyünk, apa?) című reality vezeti a nézettségi listákat a maga 600 milliós nézettségével, mármint hetente és adásonként, még mielőtt. Ja, és ehhez még 640 millió letöltés is jár, (mert streamen meg ennyien nézik a műsort) a helyi Twitteren meg 40 millió találat.

Daryl "Badass Motherfucker" Dixon a The Walking Deadből. Kurvajól néz ki.

Kevés kivételtől eltekintve a sorozatsztárok és az őket alkalmazó stúdió/network közötti bértárgyalások elég véres események szoktak lenni, persze csak képletesen szólva. A színészek pozícióját általában rontani szokta, hogy minél több évada van egy-egy sorozat műsoron, annál rosszabb a nézettsége. Kivételek viszont vannak, például a The Big Bang Theory, aminek nemhogy csökkenne, hanem szinte epizódról epizódra csak nő a nézettsége.

A főszereplők, azaz Johnny Galecki, Jim Parsons, Kaley Cuoco,Simon Helberg és Kunal Nayyar legutóbb aláírt szerződése az évad végén, azaz jövő májusban lejár, és ezzel egyidőben a CBS és a gyártó Warner között is új megállapodást kell kötni a licenszdíjról. Utóbbival a felek egyébként már hetek óta foglalkoznak, a cél a három évadra szóló szerződés aláírása, ami azt jelenti, hogy a színészeket is legalább ilyen hosszú időre akarják majd lekötni.

Na, ez nem lesz egyszerű.