Az embernek a hazáját, a családját, az akol melegét, mindegymit, rohadt nehéz elhagynia. Mert megszokta, mert ideköti, mert kényelmes, mert kiszámítható, mert létbiztonságot ad. Otthonos. Már a barlang is az volt. De mi van, ha teszem azt, kikiáltanak a nép ellenségének, és a szomszéd habozás nélkül belém vágja a szakócát, és nem tudok úgy elmenni bogyót gyűjteni, hogy ne köpködjön le valaki? Akkor elmegyek. Akkor is elmegyek, ha a melómat nem fizetik meg, ha a engem vagy gyerekemet hátrányos megkülönböztetés éri, ha a hatalom kisemmiz, meg ha beleszeretek egy laoszi keramikusba. Menni sok okból lehet, sokfelé.

Az RTL Isten Veled, Magyarország! című műsoráról első blikkre azt hittem, hogy arról az újkori kivándorlási hullámról fog szólni, aminek a közepén ülünk éppen, jajistenemorbánmegyeinnenelagecibeinkább, és határvidéke, és még csak azt sem mondhatom, hogy nem lett volna releváns, csak éppen annál unalmasabbat, mint az ugyanarra a kaptafára felfeszített tökegyforna munkadarabok, nemigen tudok elképzelni. Azt RTL hírigazgatósága így inkább nyitott egy kicsit, és időben tágabban értelmezte az istenveledet, megmutatva azt, milyen annak,

• aki szerelemből lelépve 20 éve él egy tökidegen helyen,
• aki a kilátástalanságból menekül, hátha másutt nem lesz olyan szar,
• és aki azért megy el "a túzok földjéről", mert szeretné, ha a gyerek nem egy kamionból derékig kilógva integető alakként ismerné az apját.

Három irány, motiváció, sztori, ráadásul térben is meglehetős távolságban egymástól - nem csoda, ha a műsort az RTL elég régóta készíti elő, ráadásul titokban, mert nem akarták, hogy úgy járjanak, mint A Fallal, amit ugye a TV2 nemes egyszerűséggel ellopott, és Piramis néven mutatott be. Igaz, egy kivándorós műsort a TV2 eleve nem vállalhat be, de hagyjuk, a lényeg, hogy az Isten veled Magyarország egy olyan hibrid lett, amiben dokumentarista elemek és riportműsorok manírjai és beállításai, plánjai váltogatják egymást, néha kissé zavaróan is. Ami a technikai megvalósítást illeti, nekem kissé semlegesre, fakóra fényeltnek tűnik a késztermék, pedig a laoszi szegmensekben a zölddel csodákat lehetett volna művelni.

Az alkotóktól azt is megtudtam, hogy az egyes történetek forgatásának leszervezése sem volt fáklyásmenet, bár erre meg azt mondom, hogy internet, meg azt, hogy Sir Ranulph Twisleton-Wykeham-Fiennes (3rd Baronet OBE) 1968-ban egy komplett Nílus menti expedíciót szervezett le úgy, hogy közben az ománi szultán testőrparancsnokaként haknizott. A lényeg, hogy a forgatásokhoz nemcsak hazai stábot használtak, hanem helyit is, már ha az adott országban/vidéken volt valami kapcsolatuk extévésekkel, akik az RTL-nél dolgoztak korábban - és mit tesz isten, egykori RTL-es tévésből, a nagyvilágban jó sok van. Ez nem azt jelenti, hogy ha nincs RTL közeli arc, akkor sztori sincs, csak úgy könnyebb a logisztikai rész.

Azért vártam a második adásig , mert kiváncsi voltam, mennyire tartják meg az elsőben látott tagolást, vagy az csak ez első résznek szólt-e (ami tán hosszabb is volt, mint a kettes), de valahogy úgy alakult, hogy ismét volt egy távol-keletre költöző nő, egy európai egzisztencia építésébe belevágó vidéki család, és egy pár éve már "nyugaton" élő család, aminek férfitagja kamionos. Egyik sztori sem az, amitől a sajtó hangos, és a tálalás sem olyan hála istennek. Ez a műsor azt mutatja meg, milyen eltépni a gyökereket, és valahol másutt letűzni őket. Az érzelemre fókuszál, és a mindennapokra, a frusztrációkra, amikre előre nem is számít az ember, de amiktől a falra lehet mászni. Nem váltja meg a tévézést, nem újít műfajt, de azt, amit ígér, azt hozza, és néha ez is pont elég.