A 2014-ben a Serial nevű podcastről többet írtak az amerikai újságírók, mint az év legnagyobb filmjeiről vagy sorozatairól. Elsőre talán képtelenségnek hangzik, de Sarah Koenig 12 részes oknyomozása egy gyilkossági ügyről óriási vitákat és heves hangulatú cikket egész sorát inspirálta. Ebben a sorozatban az újságíró és csapata megpróbált rekonstruálni egy 1999-ben történt gyilkossági esetet, amiért az állítólag tettest életfogytiglani büntetésre ítélték, a hétről hétre érkező epizódokból viszont egyre inkább úgy tűnt, hogy Adnan Masud Syed ártatlanul került börtönbe. Az emberek pedig rákaptak a true crime sorozatokra és részben ennek a sikernek is köszönhető, hogy az elmúlt években sokkal több ilyen jellegű film és sorozat készült.

Hatalmas közhely, hogy az élet írja a legdurvább fordulatokat, a Making a Murderer vagy a Jinx kapcsán mégis ez az első, ami az ember eszébe jut. Ezek hihetetlenül fordulatos, addiktív sorozatok, amik után ráadásul a valóságunkra is máshogyan nézünk. De bármennyire is szórakoztatónak tűnik a műfaj, a jelenség morális és etikai kérdéseket is felvet, arról nem is beszélve, hogy a műfajnak vannak hatásos eszközei, de egy idő után pont olyan kiszámíthatóvá válik, mint a valóságshowk kötelező fordulatai.

Vagyis a műfaj tényleg könyörgött azért, hogy végre parodizálja már ezeket a kamerába beszélő fejeket, a nagy leleplezéseket és a mindezt visszafogott hangon mesélő narrátorokat. Ennek az egyik legerősebb változata 2017 szeptemberében került fel a Netflixre az American Vandal képében.

Ez Dan Perrault és Tony Yacenda fikciós sorozata, de úgy van eladva, mintha két középiskolás Peter Maldonado és Sam Ecklund készítene egy dokumentum sorozatot a saját iskolájuk legnagyobb botrányáról. A Hanover középiskola parkolójában valaki 27 autóra festett fel hatalmas péniszt. Az iskolai tanács szerint egyértelmű, hogy a végzős Dylan Maxwell követte el a garázdaságot, viszont Peter és Sam egyáltalán nem biztosak benne, hogy valóban ő lenne az elkövető és ennek járnak utána a 8 epizódban.

Az első évad után úgy tűnt, hogy ebben a formátumban, ezekkel a karakterekkel és az álgimis settinggel ennyi volt és ha csinálnak is a készítők újabb paródiát, azt nem ezekkel a főszereplőkkel és ezzel a névvel kellene tolni, azonban a Netflixnél bekérték a második évadot, ami szinte napra pontosan egy évvel az első évad után vált elérhetővé. Ebben visszatért Peter és Sam, hogy egy újabb gimis bűnügyet derítsen fel. Ez egy sokkal szövevényesebb történet, itt három támadásról van szó és bár az iskola már le is zárta a nyomozást és egy fiú nyakába varrta az összes bűnt, aki be is vallott mindent, Samet és Petert segítségét egy lány, aki szerint a megvádolt Kevin válójában ártatlan.

A második évad így egy soft reboot lett, ami önmagában is értelmezhető, anélkül, hogy láttuk volna az első etap részeit, aminek egyébként a legfontosabb infóit egy meta szegmensben mesélik el a készítők, mintha az egész teljesen komoly lenne és a Netflix tényleg megvette volna a gimnazisták filmjének jogait és az egészből emiatt lett volna szenzáció.

A második évad 8 része is kiváló szórakozás, aminek a legfontosabb témáiról képtelenség anélkül beszélni, hogy az utolsó részre tartogatott megoldást elspoilereznénk. A legerősebb pontja ugyanis, hogy ezúttal egy tényleg sokrétű ügyet bontanak ki a szemünk előtt, aminek az első évadhoz képest teljesen más a ritmusa és a dinamikája.

Egy katolikus iskolában járunk, ahol a Turd Burgler (a magyar kalózfordításban a találó Kulafantom nevet kapta) néven tevékenykedő terrorista hétről hétre hozza szar helyzetbe az iskola diákjait. Az első csíny során hashajtó anyaggal nyomta tele a menza limonádéját, aminek következtében több tucatnyi diák fosta össze magát az iskola termeiben, folyosóin. Ezt követően nem állt le, legközelebb az egyik irodalom órán szétvert Pinatát töltötte tele szarral, majd az iskola kosárcsapatának ünnepségén lőttek ki a pomponlányok kutyaszart a konfettiágyúból.

A katolikus egyházi suli pedig tele van jól megjegyezhető karakterekkel, akiket csupa hiteles gyerekszínész játszik el, a kamerába mondott monológijaikat is úgy mondják, mintha tényleg ott találnák ki a mondanivalójukat, egyáltalán nem érezni rajtuk, hogy betanult szöveget mondó színészekről van szó. Az egyik legnagyobb dicséret, amit el lehet mondani, hogy a 8 rész után hiányérzetünk van, hogy keveset láttunk ebből az elképzelt középiskolából, meg az egyszerre karikatúraszerű, de mégis valódinak érződő diákokból és a tanáraikból.

Senki sem az, akinek elsőre látszik, ami jól szolgálja egy ilyen mockumentary történetét, ahol mindig be lehet dobni, valami újabb fordulatot, egy leleplezést egy olyan kapcsolatról vagy összefüggésről, amire addig nem gondoltunk volna. De nem lenne ilyen hatásos az American Vandal, ha a készítők nem értenék ilyen pontosan, hogy hogyan működik a tinik világa a 2010-es évek végén, amikor az okostelefonok és a közösségi média oldalak eddig nem látott veszélyeket jelentenek.

Egy ilyen nyomozás során Instagram Storykból, Facebook üzenetekből lehet rábukkanni arra, hogy mi is lehet az igazság, a sorozat pedig úgy tud ebből egy fiktív botrányt gyártani, hogy igazából simán elhisszük, minden pillanatát és egyik pillanatban a sztár kosarast gyanúsítjuk, a másikban pedig a perverz tanárt. Ez elsősorban az erős karaktereknek köszönhető, viszont az első évadhoz képest ezzel veszített igazi erejéből a sorozat.

A faszfestő botránnyal ugyanis sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt a forma és a tartalom között. Ezek a true crime sorozatok jellemzően óriási tragédiákat járnak körül, ahol emberi életek mentek tönkre,. Így a felépítés miatt hiába habzsolnánk az egészet, hogy megtudjuk mi a vége, de közben eléggé szomorú és lélekölő, amit látunk. Az American Vandalnál viszont nyugodtan lehet teli szájjal nevetni mindenen, főleg azon, hogy a sorozat készítői, Sam és Peter mennyire komolyan veszik magukat. De mindenki más is sokkal komolyabban veszi az egész ügyet, mint az indokolt lenne. 

Ehhez képet a második évadból eltűnt ez a faktor, kevésbé érződik paródiának, nem a műfajjal gúnyolódnak és az egymást elképesztő tempóban követő fordulatok miatt sem lehet fellélegezni, meg nem is akarunk, mert tényleg meglepő témákhoz jut el egy csomó szaros, fosos poénon keresztül a sorozat. Az első évadon azt lehetett érezni, mintha feltalálták volna a kalóriamentes hamburgert, vagyis a következmények nélkül lehetett volna élvezni egy jól bevált, szinte már unalomig ismert formulát. Tényleg sikerült a true crime műfaj összes parodizálható részéből kihozniuk valamilyen zsibbasztó poént.

Ehhez képest a második évadnak nincs ideje önön nevetségességén gúnyolódni, mert bár a központi történet kamu, az amerikai középiskolák valóságán a végén mégsem akarunk nevetni és pontosan értjük miért kent mindent össze szarral a Turd Burgler.