Én ezeket tiszta szívemből gyűlölöm.

A kicsinyes, egymás szemébe hazudó, hataloméhes milliárdosokat. A kisembert szarba sem néző rohadékokat. Márpedig a Sucession azaz Utódlás című HBO-sorozat róluk szól, én meg rajtuk keresztül megtaláltam azt a sorozatot, amit úgy gyűlölök nézni, hogy alig várom a folytatását. A hate watching nevű jelenségnek megvan a maga pszichológiája, oka, dokumentált irodalma, tessék megguglizni, de ha ez nem megy valamiért, akkor itt egy link az általánosságokról. Szóval a kőgazdag médiamágnás Roy-klán lett az én legújabb heti gyűlületnézésem, tessék, magyarosítottam.

A Murdoch-családról lazán mintázott történet olyan, mintha a Lear királyt az Arrested Developmenttel kevernénk össze, és az egészet az egy százalék egy százalékának világába tennénk (a világ lakosságának az a nagyon vékony rétege, aminek annyi pénze van, hogy effektíve nem tudja hová tenni). Van egy médiabirodalom tévékkel, lapokkal, online kiadványokkal, filmstúdióval és vidámparkokkal, meg ennek az idősödő és egyre jobban elhülyülő fejével (Brian Cox), aki kilátásba helyezi, hogy visszavonul a biznisztől, hiszen lassan a budi helyet a szekrénybe vizel hajnalonta (már ha szerencsénk van) és a milliárdokat érő birodalmat csak nem kéne tönkretenni.

A posztra a legesélyesebb a középső fia, Kendall (Jeremy Strong), aki egy válásból és kokainfüggőségből igyekszik kifelé, és magát ugyan nagyon is alkalmasnak látja a cégvezetésre, de tök alkalmatlan rá. Ki, ha ő nem, ugye, ez a nagy kérdés, vagyis lehetne, ott van a legkisebb gyerek, a kissé terhelt Roman (Kieran Culkin), a semmirekellő, beképzelt pöcs, vagy az egyetlen lány, Shiv (Sarah Snook), aki politikusnak készül, önző, manipulatív, és hataloméhes, esetleg Connor (Alan Ruck), a legidősebb, de messze legsunyibb, legalattomosabb rokon, a passzív-agresszív viselkedés két lábon járó szobra. Ha ők nem vállalnák (hahahaha), akkor szóba jöhet Greg, a pilotban előkerülő szegény rokon, aki eddig a cég egyik vidámparkjában volt kabalamedve, csak úgy beszakadt egy reggel, hogy telehányta a jelmezt is kirúgták, most meg jókor van jó helyen ahhoz, hogy elérjen valamit a vérrokonságnak köszönhetően, csak túl idétlen és szerencsétlen még a talpnyaláshoz is. Nem úgy, mint Tom (Matthew Macfayden), Shiv faszija, a cégben felsővezetőként dolgozó, törtető, talpnyaló, takonygerincű opportunista gyökér.

És ezek azok a szereplők, akikkel azonosulnunk kellene, mondjuk egy olyan családi piknik alatt, amibe Roman a mexikói személyzet egyik tagjának a fiának egymilliós csekket kínál be, ha összejönne neki egy home run a családi softball-meccsen, “nekem nem oszt, nem szoroz” megjegyzéssel kísérve. Majd amikor a home run nem jön össze, mert Tom, a gyökér, nem hagyja a kilencéves gyereket, hogy beérjen a bázisra (mert egy rosszindulatú pöcs), olyan egykedvű arccal tépi össze a csekket, mint én a lomtalanítási szórólapot. Rémes emberek, és tudom, hogy ez egy szatíra, de sajna a drámából sokkal több van benne, mint a fekete komédiából vagy a szatírából, egyszerűen túl komolyan veszik az egészet, ráadásul sem a színészek, sem az írók nem tudják eldönteni, egészen pontosan milyen hangvételben is kellene vinni a sztorit, és amikor az egyikük át billen a komédia oldalára, tuti lesz mellette egy másik, aki meg drámát csinál a jelenetből.

Pedig a felvezetés ideális, a Cox alakította családfő a visszavonulást fontolgatja, de a születésnapi ebéd előtt bejelenti, hogy marad még egy kört, amitől kiborul a bili, pedig a lényeg még csak most jön: az egyre szarabb állapotban lévő (vagy annak tűnő) családfő jobbra-balra osztja a kinevezéseket és rúg ki régi harcostársakat, majd szépen kap egy agyvérzést, és ott hagyja az egész szarhalmot az örökösökre, amíg egy kicsit kómában fekszik. Az első két rész egyébként nem egészen két nap története, a pilot az agyvérzésig követi a szülinapot, a második Shit Show at the Fuck Factory című (iszonyú sokat káromkodnak a sorozatban, de minden kurvaanyádnak helye és súlya van) rész meg teljes egészében a kórházban játszódik, úgy 10 óra lefogása alatt.

A megvalósítás HBO.színvonalú, minden remekül fest, nem spóroltak semmivel, a tempó is megvan, és a színészekre sem lehet panasz, Kieran Culkin és Matthee Macfayden pedig veszett jó, csak jobba örültem volna, ha jobban instruálják őket - remélem a többi részben kiegyenesednek ezek az apróbb, gyermekbetegségnek (is) tekinthető hiányosságok, mert amúgy bármennyire is taszítanak a karakterek, alig várom, hogy hétfő legyen és tovább rühellhessem őket.