Nyolcadik epizóddal folytatódott az HBO Westworld című sorozata. Az alábbi poszt spoileresen tárgyalja a rész legfontosabb eseményeit.

Mikor elindult a sorozat, akkor az egyik leggyakoribb kritika az volt, hogy ezek a robot főszereplők teljesen alkalmatlanok arra, hogy egy drámai sorozat főszereplői legyenek. Nem alkalmasak arra, hogy az egyébként megszokott érzelmi kapcsolatot alakítson ki velük a néző, ez pedig igencsak nehézzé teszi, hogy az ember elmerüljön a narratívában. Voltak, akik nem tudtak ezen túllendülni, másoknak pedig a sok rejtély segített a kapcsolat kialakításában.

A második évadban sokkal kevésbé fontosak a rejtélyek, persze továbbra is sötétben van tartva a néző, de legtöbbször csak azért, mert nehéz egymás mellett fejben tartani a különböző idősíkokat. Ezzel megvan az az elveszettségérzés, amit a meg nem fejtett rejtélyek is okoztak.

Ettől függetlenül viszont a sorozatnak időről időre szüksége van arra, hogy a karakterek személyes történetén keresztül hozzon ki valamilyen érzelmet a nézőből. Ehhez viszont nem kellenek mindenáron halandó emberi karakterek, a sci-fi-írók már évtizedekkel korábban rájöttek ennek a nyitjára, de a Westorldnek nem igazán jött össze eddig a dolog. Lehet, csak Dolores és Teddy karakterei nem tudtak túlnőni a szemünkben azokon a kliséken, amik mentén szándékosan megalkották őket. De a szerelmi szálukat nem sikerült igazán effektívre megalkotni, és ugyanez volt a helyzet, mikor azt kellett valahogy feldolgozni, hogy William beleszeretett Doloresbe, akiről tudja, hogy csak egy lakó.

Lehet, csak azon múlt, hogy nem a megfelelő alkotók nyúltak eddig hozzá, de a 8. rész legnagyobb tanulsága, hogy megfelelő történeten keresztül két robot szerelméből is lehet igazi érzelmeket találni. Lehet, csak a két évad között újra kellett nézniük a Wall-E-t, hogy rájöjjenek, hogy mi kell egy ilyen szerelemhez, mindenesetre Akecheta és Kohana szerelme simán kiemelkedik az egész évadból, illetve sorozatból is. Megmutatja, hogy ha jók a színészek, akkor egy-két mondattal el lehet érni, hogy egy komplett kapcsolat érdekes és hiteles legyen a szemünkben.

Szükséges volt az a megközelítés is, hogy Akecheta egy olyan lakó, aki nem kattan be, miután megtudja az igazat arról, hogy kicsoda is ő valójában. Arnold, de valószínűleg inkább az őt utánzó Bernard mindig azt kérdezte Dolorestől, hogy megkérdőjelezte-e valaha a valósága mibenlétét. Most látjuk, hogy ez pontosan, hogyan néz ki a gyakorlatban és milyen következményekkel jár.

A narráció sokszor olcsó, megúszós módszer a filmekben vagy a sorozatokban, de itt ennél nagyobb jelentősége van. Korábbi epizódokból tudjuk, hogy a legnagyobb fejlődés a lakók fejében, mikor odabent a saját hangjukat kezdik el hallani, és nem egy másik hang parancsait követik. Ettől már van egy extra funkciója, amellett, hogy ez is segít abban, hogy könnyebben tudjon kötődni a néző. És mint az epizódból kiderül, egy olyan robot, aki elfogadja természetesnek ezeket a szabályokat, hogy van egy fenti világ, meg van egy lenti, ahol mindenféle emberek gyakorlatoznak rajtuk, meg frissítik őket, az békében megfér a fejében azzal, amit magáról meg az életéről gondol.

De ennél is fontosabb az út, amin végigmegy. Elegánsan sikerült összekötni a park korábbi eseményeit egyetlen meggyőző mesében. Néhány dolgot csak kiegészít, másokat viszont teljesen új megvilágításba helyez. Visszakerülünk Arnold halálához, és megint megmutatják a hasonlóságot a park két alapító tervezőjének halála körül. Azt nem tudjuk, hogy Akecheta hogyan és miért kerül pont oda, és később sem lesz világos. De az epizód végén találkozik Forddal, amiből lehet arra következtetni, hogy az indián harcosnak mindig is vezették kicsit a lépteit, akkor is, ha nem tudott róla. Persze Ford azt mondja neki, hogy ő egy sötétben növekvő virág, ami azt erősíti, hogy egész létezése a véletlennek köszönhető.

Az alapján, amit látunk, hogy megtalálja a jelet, majd megváltozik a személyisége, nekem véletlennek egy kicsit erős. Segítene ezen is, ha kiderülne, hogy valójában kezdettől ez volt Ford terve, és nem csak alkalmazkodott a helyzethez, és kihasználta a saját magától hihetetlen tempóban fejlődő lakót, és felhasználta a saját tervéhez.

Abban, hogy Akecheta célja az lett, hogy kivezesse a népét erről a sötét helyről, szerintem volt egy kicsi bibliai áthallás is, de ennél is meglepőbb volt, hogy a visszatérő Logan kulcsszerepet kapott. Ő az, aki élet és halál között lebegve kimondja a kulcsmondatot, ami az indián harcost teljesen új útra tereli: ez nem az igazi világ. Ez nyilván igaz, ugyanakkor egy lakó számára nem igazán létezik az a fajta mennyország, amire elsőre talán asszociál. Korábbi teóriák már feszegették, hogy az évad nagy kérdése az lesz, hogy a Jim Deloshoz hasonló, lakó testbe ültetett emberek, hogyan tudják legyőzni a hitelességi tesztet. Minden történet ugyanabba az irányba mutat, hogy az ígéret völgyében kell majd vizsgázni az örök életért.

Azok után, hogy az első évad egyik legemlékezetesebb cliffhangerje a „Milyen ajtó?” kérdés volt, igazán vicces volt látni, hogy az ajtó továbbra is az egyik legégetőbb kérdés ebben a világban. A jövőt illetően viszont nem lehetünk biztosak abban, hogy Akecheta mennyire lesz fontos az eseményekben. Eddig háttérben lévő szereplő volt, most pedig finom utalásokkal igyekeznek elhitetni a készítők, hogy minden, amit látunk, az érinti az olyan főszereplőket, mint Maeve és William.

Eleve az egész epizód narrációját valójában Maeve lányának meséli Akecheta, a vége felé pedig kiderül, hogy Maeve valójában végig ott volt a lánya fejében. Az utolsó mondat után lehet arra is gondolni, hogy ez a szövetségük megerősítése, és Maeve kölcsönvette azt a bizonyos mondatot, de az is lehet, hogy ez valami olyasmi, amit az írók többször is elsütöttek, ezért más lakóknak is benne van a szövegkönyvében.

A történetek összefésülése azért is működött jól, mert Akecheta fejlődésének az is része volt, hogy felfedezte az empátiát. Persze nem ez lenne a Westworld, ha az egyik legérdekesebb és legfontosabb jelenethez nem választottak volna olyan körülményeket, ami ellentmond a józan észnek. Szép volt a felépítés, hogy rájön, a túlvilágon kell keresnie a szerelmét, és azt is, hogy simán összerakta, hogy milyen tervre van ehhez szüksége.

Az alvilágban aztán megszűntek a szabályok, vagy csak az lehet, hogy Westworldben mindenki ugyanakkor ebédel, és ilyenkor még a kamerákat sincs, aki nézze. Csak így lehet, hogy Akecheta ilyen szabadon járhatta be a központot. Ilyenkor megint az van, hogy a sorozat egyik legjobb jelenetének élvezetéhez bosszantó logikátlanságot kell félretenni. Utólag nézve azt mondom, hogy a raktárban zajló jelenet miatt megérte az egyszerűsítés, plusz ugye korábban már Maeve is kalandozott az üvegfalak között feltűnés nélkül, szóval ez is erősíti valamennyire a közöttük lévő párhuzamot. De a lényeg mégis az volt, ahogy rádöbbent arra, hogy nem csak az ő tragédiája az egyetlen ebben a világban. 

Egyéb megfigyelések:

• Ha Anthony Hopkinsra szüksége van a sorozatnak, de nem kell főszereplőnek lennie, sokkal jobban működik, mikor teljesen váratlanul, csak egy-két jelenetre tűnik fel.
• Dolores, vagyis inkább Wyatt újabb nevet kapott, ezúttal a Halálosztót. Kíváncsi vagyok, hogy ennek lesz-e nagyobb jelentősége a hátralévő két részben.
• Érdekesen alakult Lee története, aki megmentette Maeve-et, de aztán muszáj volt el is árulnia. Itt problémám volt azzal, hogy Sizemore hirtelen ennyi érzelmet mutat, meg azzal is, hogy el akarják hitetni velünk, hogy Maeve miatt aggódni kell, ami nyilván kamu, de egyik sem zavart igazán.
• Az évad egyik legjobb húzása, hogy láttuk, Akecheta az egyik legrégebbi lakó, hiszen részt vett a Logan meggyőzésére rendezett bulin. Ebbe jobban nem mentek bele, de nyilván számít, hogy ezek a korai emlékek nem kerültek elő. 
• Mikor átprogramozzák Akechetát, akkor azt mondják, hogy csendes, de erős és erőszakos típust csinálnak belőle. Ez a kifejezés pedig a Maffiózók című sorozat főhősével nőtt össze és nyilván egy kikacsintás volt a készítők részéről.