Van nehezebb dolog egy kultsorozat feltámasztásánál, hogyne lenne, sőt, hálátlanabb is, de ha a szórakoztatóiparnál maradunk, akkor az amatőr késnyelésen és a női szereplőkkel újraforgatott filmklasszikusokon kívül nem tudok nagyobb szopást elképzelni. Mert mindegy de tényleg, MINDEGY mit csinálsz, valaki biztos anyázni fog. SPOLEREK JÖNNEK.

A Star Trek Discovery, mint az egyik tévés szent tehén legkisebb borja már a fogantatás pillanatában olyan hendikepet kapott, amivel nem sokan tudnának megbirkózni. Egy olyan ikonikus franchise-ba kellett 12 évvel a legutóbbi leágazás után valami frissítést vinnie, aminek rajongói a sorozatokat (kivéve az Enterprise-t) és a filmeket (de csak a páros számúakat) érinthetetlen szentségnek tartják, szóval ha kihívás kell valakinek, itt megkapja. (Vagy a Star Warsnál, ugye.) Bryan Fuller volt az első, aki belevágott, aztán a CBS addig tekerte a tökét, míg ott nem hagyta az egészet, de az utána érkező Alex Kurtzman az ő alapjaira építette fel a első évadot, ami már a premisszájában is felrúgott minden Trek-hagyományt, hiszen nem egy kapitányról szólt, hanem egy első tisztről. Aki öl. Direkt.

A duplarészes pilot után én lelkes voltam, mert az epizódok úgy néztek ki, és úgy épültek fel, ahogy egy sorozatnak ma kell. Ha valaki nem érti meg, miért nem úgy néz ki a Discovery, mint a TOS, beleértve az updatelt Klingonokat is, azon nem tudok segíteni, de nem is akarok. (Ki kell jöni az időgépből és körülnézni, ennél jobb tanácsom nincs.) A Discoverynek 2017/18-as, azaz modern szériákkal kell megküzdenie, és ha csak a látvány oldaláról indulunk el, menten ott van egy Expanse, ami új frontot nyitott a tévés sci-fi-k történetében, ha annál rondábbat forgatsz, senkit nem fog érdekelni a sztorid. Ami egyébként hálistennek levetkőzte azt a naivitást és tágra nyílt szemű idealizmust, ami általában a Trek-szériákat jellemzi, a karakterei árnyaltabbak és összetettebbek, mint az egydimenziós Kirk vagy Archer, és az írók hálistennek nem is akartak senkiből Pickardot faragni (ahhoz a színészgárda Jason Isaacson és Rainn Wilsonon kívül nem is lett volna alkalmas).

A Discovery úgy tudta a Trek-univerzum alapértékeit megőrizni, hogy közben a saját útját járja. Michael Burnham, aki effektíve kirobbantja a Klingonok elleni háborút, sajna nem az a karizmatikus figura, akinek szánták - mintha a mellékszereplők kidolgozására több idő vagy tehetség jutott volna. Ez egyébként engem azért nem zavar, mert a rém hülye nevű Michael (hiszen csaj) legalább esendő, vannak hibái, az érzelmei befolyásolják és nem mindig azt teszi, ami a leglogikusabb. A sorozatban egyébként ez a szereplők nagy többségére jellemző, és lehetne azon rugózni, hogy Tilly a büdös életbe’ nem juthatott volna fel egy ilyen hajóra, vagy azon, hogy az alternatív univerzum mennyire elcsépelt toposz, ha a Tillyt alakító színésznő ne lenne ennyire jó, és a tükörvilágon ne sikerült volna pont annyit csavarni, hogy tényleg érdekes legyen. Az meg mennyire király volt már, hogy a 12. rész körül belépő KamuLorca-motívumnak az első két részbe megágyaztak, csak éppen a kedves néző nem figyelt fel a fegyverbuzi kapitány fényérzékeny szemének valódi jelentőségére.

A sztorikkal nekem nem volt bajom, élveztem azt, hogy úgy lett szerializált a történet, hogy közben megmaradt a heti sztorik lezárása is, majdnem mindig volt valami olyan történés, aminek a 42. perce meg kellett oldódnia, de közben a nagy közös sztori is görgött előre, meglepő halálokkal (a meleg doki kiírása engem nagyon váratlanul ért), és technikai újításokkal, melyek közül a spore drive-ot nagyon gyorsan el kell majd valahogy mismásolni (beszart; csak Stamets tudja működtetni, őt meg nem adjuk/meghalt; elhagytuk; a hajó a sorozat végén megsemmisül/alternatív idősíkban ragad. stb), mert közeledünk a TOS kezdetéhez és Kirkhöz, az évad utolsó jelenetében Pike is megjelent az Enterprise-zal, helló.

Ami viszont nekem nem volt jól eladva/megcsinálva, és ha minden igaz, a kánonba is rúgott egy városnyi lyukat, az a klingonból embert faragó technológia, ami jó véres és erőszakos volt, cserébe tök hiteltelen és sajnos egy rémes színésszel akarták eladni. (Bezzeg Harry Mudd, na ő fasza karakter volt.) Doug Jones (Saru) meg úgy lett az egyik legerősebb karakter, hogy amikor néztem a sztorit, a mássága (a kelp faj szülötte, de lehet nem így kell írni) soha nem jutott eszembe úgy, mint mondjuk a TNG Worfja vagy Datája esetében, akiket az írók kényszeredetten úgy írtak meg, hogy nem lehetett nem észrevenni, hogy ŐK NEM OLYANOK MNT MI.

Azzal sem volt bajom, hogy mind a 15 részben moralizáltunk egy sort, és többször megkaptuk a kioktatást a másság elfogadásáról, ennyi kell egy Trek-sorozatba, ha már a prime directive csak egyszer került elő. A sötét, néhol túlságosan is erőszakos sorozat szakított a pasztellszínű, mosolygós Trek-hagyományokkal, és retcon ide, kánon felrúgás oda, olyan első évadot adott nekem, amire lehet építeni, amiből egy új klasszikus is kinőhet. A folytatás berendelve, idén ősszel várható egy újabb adag. Hálistennek.