A The Walking Dead az én személyes Stockholm-szindrómám, a sorozat, amit az "istenbizony soha többé" kategóriába legalább négyszer soroltam be, és komolyan tartottam is magamat ehhez legalább (és legfeljebb) két epizódon át. Aztán csak néztem tovább, nem tudom miért, komolyan, sokszor kerestem már magamban az okokat, a színészek miatt? Azért ne essünk túlzásokba, igazán jó színész egy volt/van volt a sorozatban, és ő is átment a Fear The Walking Deadbe. A sztori? A képregény is átment önismétlésbe, a sorozat is, szóval az sem. A katasztrófaturizmus? Az, hogy tudom, hogy szar, de látni akarom, hogyan szar? Nem tudom megmondani. A nyolcadik évad második felének nyitórészére is visszatértem, hát persze hogy. Spoileres lesz.

Várható volt, hogy ez az epizód arról fog szólni, hogyan harapták meg Carlt végzetesen a zombik, és hogy töltötte az utolsó óráit, hiszen csak egy állandó szereplőről volt szó, akit nem lehetett csak úgy kiírni a sorozatból. És baszki, működött a dolog, rendesen megkönnyeztem azt, ahogy a tök random faszit az erdőben a zombik elől megmentő Carlt hótt banális módon megharapja egy zombi, egy olyan helyzetben, amit ezerszer át és túlélt már, és pont ezért veszélyes persze, mert rutinból tolod ki a szemét a hullának, oda se nézve, és megszívod. De nem is ez volt a szívszorító az egészben, hanem az, ahogy a harapás után Carl búcsúzik, írja a leveleket a faternak meg a többieknek, a húgával játszik, és tulajdonképpen elrendez mindent maga körül, gondoskodik a megmentett csávóról (akit a telep alatti csatornába visz le), és teszi a dolgát, mintha mi sem történt volna, aztán meg meghal odalent. És ez azért volt kurvajó, mert végre nem vállrándítással néztem az epizódot, hanem voltak érzéseim, és ha másért nem is, de már ezért megérte megnézni. 

És ha a sorozat is megállta volna, hogy ennyi, Carl elbúcsúzott, mutatjuk a megrendült népet, sírósricket, ásóricket és temetünk, én sem baszogatnám Scott Gimple-t és az írókat. De nem állta meg.

Nem azt a 15 percet kapta, amit kellett volna neki, hanem 56-ot, és itt a legnagyobb baj ezzel a sorozattal. A mérték hiánya. Az, hogy az alkotóknak nyolc évada sincs gőzük sem arról, mit/mennyit bír el a néző, és addig húzzák túl az egyes témákat, míg a néző azt nem mondja, hogy bazdmeg, menjetek már a picsába. Így volt ez a Kormányzóval, Negan egyórás szadipornójával, mindennel. Miért nem volt elég az az érzelmekre kurva jól rátelepedő montázs, ami láttán a néző kicsit pityeregne és eleresztené a karaktert? Minek kellett ezt is túlírni, addig a pontig, hogy már drukkolsz, hogy lehelje már az utolsót, BAZDMEG, mert megmarom magam ha még egyszer belesír valaki a képernyőmbe, aki nem olyan kaliberű színész, mint Daniel Day Lewis, mert NEKI elhinném, hogy szomorkás a kedve, de Andrew Lincoln nem ilyen. Neki már azt sem hittem el, hogy szerelmes Kiera Knightleyba az Igazából szerelemben. Mindez súlyosbítva a vazelinnel bekent optikán át mutatott jövővel/látomással (amiről legalkább kiderült, hogy a deliráló Carl agyának terméke), a sírós szemmel temető Rickkel és a nagyokat sóhajtó Michonne-nal.

De hogy ne csak baszogatás legyen, Ezekiel kiszabadítása a maga hihetetlenségében is fasza volt. Terminátor Morgan bejött, bár nagyon remélem, hogy a Fear The Walking Deadben nem arról fog szólni a jelenléte, hogy vezekelni megy és a vérszomját kisírni magából oravecznórás bölcsességek mantrázásával, mert azt már láttuk, kösz. Dettó értékelem a Daryl és Dwight közti dinamikát, és azt, hogy a kontinuitásért felelős asszisztencsaj eddig egyszer sem kúrta el, hogyan kell pont úgy Norman Reedus szemébe hullajtani a zsíros haját, hogy ne lásson tőle rendesen, de még pont a menőségbe beférjen. Igen, sajna ebben a részben ezt is ki kellett emelni pozitívumként.