2017-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a sorozatpiac akkorára duzzadt, hogy egyszerűen nem lehet már rendesen követni minden apró rezdülését. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy olyan szinten elment mellettünk a Big Mouth, a Netflix saját gyártású animációs sorozata, hogy csak most jutottunk el odáig, hogy az egekig magasztaljuk. Ugyanis a Big Mouth messze az utóbbi évek egyik legeredetibb felnőtt rajzfilmsorozata, ami nem csak a remek humora miatt emelkedik ki a többségből, hanem az ötletes témaválasztás miatt is.

A Big Mouth két készítő, Adam Goldberg és Nick Kroll közös gyerekkori élményeire alapul, és 12-13 évesek fiúkon és lányokon keresztül mutatják be, milyen megélni a pubertáskort. Ez így elsőre nyilvánvalóan nem tűnik akkora durranásnak, de a készítőknek sikerült valahogyan megtalálni a tökéletes egyensúlyt az öncélú viccelődés és a nagyon aranyos gyerektörténetek között. Goldberg évekig dolgozott Seth MacFarlane mellett (American Dad, Family Guy), Kroll pedig Dave Chappelle-nél kezdte a karrierjét, vagyis papíron garantált volt, hogy Big Mouth nem valami finomkodó coming of age sztori lesz, de arra egész az első rész végéig nem is gondoltam volna, hogy az elmúlt jó pár év legeslegjobb animációs sorozata kerül ki a kezükből.

Ahogy minden igazán jó iskolás sorozat, úgy a Big Mouth is egy szűkebb baráti társaságra fókuszál, aminek a tagjai olyan problémákon mennek át, mint a szőrösödés, az első magömlés, az első menstruáció, az első szerelem, nyelves csók, alkoholmámoros házibuli. De van egy zseniális csavar a koncepción, ami egyébként le sem tagadhatná a Family Guy hatását. A gyerekeknek vannak úgynevezett "hormonszörnyei" és más fiktív segítői, akik vagy segítenek vagy akadályozzák a gyerekek kamasszá érését. Az egyik ilyen figura például Jordan Peele, a Get Out rendezője, aki Duke Ellington jazzlegenda szellemét alakítja, valami egészen zseniálisan.

A legszórakoztatóbb azonban a két hormonszörny, akik a fiúk, illetve a lányok hormonális változásainak, felnőtté érésének és újfajta gondolatainak a kvázi kivetülései. A zseniális az egészben, hogy a készítők ezeken a szörnyeken keresztül mutatják be, hogy mik játszódnak le egy 12-13 éves fiú agyában, amikor először elkezd maszturbálni vagy mondjuk szimplán csak megkérdőjelezi a saját szexualitását. Valahogy ettől egyszerre lesz vicces és kifejezetten tanulságos az egész, hiszen a szörny a gyerekek hormonjai vezérelte érzések szélsőséges kivetülése, ami ellen sokszor foggal-körömmel próbálnak küzdeni a szereplők. És a legcsodálatosabb, hogy a Big Mouth azon nagyon ritka sorozatok egyike, ahol pont ugyanakkora figyelmet kapnak a mindennapi női problémák, mint a férfi problémák. Ráadásul érezhetően nem úgy, ahogyan egy ötvenes faszi képzeli el egy 13 éves lány első menstruációját, nem véletlenül dolgozott több nő is a forgatókönyvön. Mind a 10 részt a barátnőmmel néztem végig, és folyamatosan arról beszélgettünk, hogy mennyire jó, hogy egy sorozat a pubertáskorral kapcsolatban végre nem csak az egyik nemre fókuszál, hanem tök kiegyenlítetten mutatja be mindkét oldal, sokszor úgy, hogy remekül mutatja be mindkét szempontot egy közös témával kapcsolatban.

Viszont valamit nagyon hamar szögezzünk le: meg se próbálja valaki a Big Mouth megmutatni a gyerekének, ha csak nem múlt el 14-15, és feltétlenül kellemetlen beszélgetésekre vágyunk vele. Ugyanis a Big Mouth egyik zsenialitása abba rejlik, hogy nem csak pofátlan őszinteséggel beszél sokszor akár kifejezetten gusztustalan, vulgáris témákról, de meg is mutatja azt, néha olyan meredek humorral, hogy az egyik epizódban konkrétan azon lamentál a szereplő, hogy nem lépett-e túl egy bizonyos határt egy olyan viccel, amiben megkúrta egy halott ember levágott fejét. A Family Guy hatása pedig végig ott lóg a levegőben, legyen szó random flashbackekről, beszélő szexpárnákról vagy a menstruáló szabadságszoborról.

Egyszerűen imádom az összes szereplőt, mert még csak minimálisan sem próbálták meg beerőszakolni az iskolai sztereotípiákat. Jó, mellékszerepben van olyan, hogy "az iskola legjobb csaja" meg az egyik karakter apja tipikus harsány amerikai zsidó faszi, de ezen kívül a szereplőkkel állati könnyű azonosulni. A kisnövésű Elliot, akit kedvelnek a csajok, de még nem elég érett, a lúzer Andrew, aki nem tudja abbahagyni a maszturbálást, az imádnivaló Missy, aki pont akkora lúzer lányban, mint Andew vagy Jay, a túlmozgásos wannabe bűvész, aki valószínűleg azt akarja csak, hogy végre valaki szeresse. Mivel az epizódok lazán kapcsolódnak egymáshoz, és bizonyos történetszálak átívelnek akár az egész évad végéig, még komplett jellemfejlődést is kapunk a szereplőkhöz, akik egy jó iskolához híven ide-oda kavargatnak egymással, mint egy remek tinifilmben.

Magam sem tudom megfejteni, hogy lassan 30 éves felnőtt emberként mégis mi annyira szórakoztató a pubertáskor kifigurázásában és egyszerre teljesen őszinte bemutatásában, de halál őszintén ajánlom mindenkinek ezt a sorozatot, aki elfelejtette már, milyen volt először arra ébredni otthon, hogy valamiért csupa ragacs a boxerünk, vagy az első olyan osztálykirándulást lányként, amikor nagyon nem szabadott volna fehér nadrágot felvenni. Ha belegondolok abba, hogy a témában milyen kb. hasonló filmek domináltak tinédzserkoromban (Amerikai pite, Hangyák a gatyában), akkor őszintén boldogít, hogy végre vannak olyanok, akik képesek fantasztikus humorral és elképesztő hitelességgel feldolgozni ezt a nem túl könnyű témát.

Ja, és azt mondtam már, hogy mindezek mellett a sorozat tele van iszonyatosan szórakoztató zenei betétekkel? Mégis a mi franc kell még?