A Netflix az utóbbi időben rendesen rárepült a nemzetközi terjeszkedésre, és itt most nem arra gondolok, hogy épp mikor hány országban indulnak el, hanem hogy mikor hány országból vesznek sorozatot. Eddig is voltak azért nem amerikai gyártású tartalmaik, de 2017-ben rátoltak erre egy lapáttal a Suburra, az Ingobernable, a Hotel Beau Sejour, a német Stranger Thingsnek kikiáltott Dark, illetve a spanyol La Casa de Papel megvásárlásával.

Utóbbi a Dark árnyékában fel sem tűnt, amíg januárban bele nem botlottam egy plakátba, ami megtetszett (meg rajta a Netflix-logó, vagyis, hogy nézhető legálisan), úgyhogy kipróbáltam. Nem bántam meg, ez az elmúlt évek legjobb rablós sorozata.

Machinál a Netflix

Az senkit ne zavarjon meg, hogy a streamingszolgáltató eredeti tartalomként kínálja a La Casa de Papelt, csak megvették, egyúttal kicsit meg is szabták. Az eredeti spanyol évad ugyanis 15, egyenként 70 perces részből áll, ami most a Netflixen van fent, az az első 9 rész 13-ba (40-50 perc közötti részekbe) vágva, a végén egy jó nagy cliffhangerrel, hogy az ember visszatérjen.

De miről is van szó?

A cím, vagyis a La Casa de Papel (A papírház) az állami pénznyomdára utal, a szereplőink innen akarnak ellopni 2,4 milliárd eurót, ami elég rendes összeg. A terv nem is rossz, minek vennének egy karton tejet ugye, ha tehén ingyen van.

Nagyon nem mennék spoilerekbe, úgyhogy a sztoriról ennyi, meg még, hogy ahogy minden rendes rablós (heist) film vagy sorozat, itt is elég pöpec, ahogy a tök különböző, más-más szakértelmet hozó emberkék összeállnak egy csapattá.

A La Casa de Papel remekül oldja meg, hogy senki ne váljon az adott típus karikatúrájává, ami azért ezen műfajon belül se nem ritka, se nem kerülhető ki könnyen. A sztorit magát az egyik rablónk, Tokió szemszögén keresztül és narrálásában ismerjük meg, de az események nem csak arra korlátozódnak, amit Tokió lát, sőt, bár végig ő fogja azért a kezünket. A névadás egyébként remekül követi a Kutyaszorítóban tematikáját, itt is csak felvett becenevekkel dolgozunk, színek helyett városokkal.

A 2,4 milliárd euró elég pénz ahhoz, hogy a tét végig nagy legyen, a csapat pont elég nagy és színes, hogy még lehessen követni, ki kicsoda és miért is felel. Mert hát követni aztán van mit: egyrész ennyire bonyolult és kidolgozott terv nem nagyon volt még rablásra (oké, nehéz is egy 2-2,5 órás filmbe beletömni azt, ami itt jó 10 óra), de közben úgy megy előre a történet, hogy nem kavarodunk meg teljesen, végig van izgalom, és mindig más miatt.

A rablást kitervelő Professzor terve makulátlan, de csak papíron, így az egy csepp vér sem fog hullani elég hamar borul minden mással. Talán pont ezért tud lerágott csontok helyett végig valami eredetit hozni a sorozat, szinte egyszer sem érzi azt az ember, hogy ugyanazt látom, mint hat másik rablós filmben – hol az akció, hol az egyéb szálak erősítenek be annyira, hogy ne üljön le az egész, ahogy az egy marha szűk zárt térben elég könnyen megeshetne.

Ugyanilyen üdítő a színészi játék és a casting – spanyol szinten is B listás színészekkel –, mindenki remekül el van találva a karakteréhez.

Egyedül a szinkron volt talán (elkerülhetetlen módon) zavaró, spanyolul nem tudok, cserébe annyira gyorsan beszél mindenki eredetiben, hogy majdnem követhetetlenül pörög a felirat. Az angol szinkron meg nem a legjobb, jobban összecsiszolhatták volna az arcokat a hangokkal, de ez legyen a legnagyobb gond.

Már csak az a kérdés, hogy a Netflix mikor teszi fel a második évadnak átbrandelt maradék 6 órát.