Az első három rész után az év eddigi legjobb és legfontosabb sorozatának neveztem A szolgálólány meséjét (The Handmaid's Tale), és ezt most, hogy véget ért az évad, simán fenntartom. Az utolsó, tizedik rész csütörtökön került fel az HBO GO-ra, Magyarországon egyelőre csak itt lehetett megnézni a Hulu sorozatát, de júliustól tévében is leadja az HBO. Aki olvasta Margaret Atwood 1985-ös regényét, annak nem okozott meglepetést az évadzáró, az ugyanis követte a regény cselekményét. Atwood is nyitva hagyta a főhős, Offred sorsát, ahogy a sorozat is. Csakhogy a kanadai írónő nem írt folytatást a könyvhöz, a sorozatnak viszont lesz második évada. Innentől iszonyú izgalmas, hogy sorvezető nélkül is tudják-e tartani ezt a színvonalat.

Mert A szolgálólány meséje néhány kisebb botlás ellenére végig izgalmas, torokszorító sorozat maradt, méltó a regényhez. Pedig volt néhány előjel, ami nem erre utalt. Az egyik a viszonylag meglepő casting. Nem a főszereplőre, Elisabeth Mossra gondolok, ő generációja egyik legtehetségesebb színésznője, lehetett sejteni, hogy Offred szerepében is nagyszerű lesz. Az is lett a megerőszakolt, megalázott szolgálólány szerepében éppen úgy, mint a flashbackekben, amikor még June, a szabad és boldog nő volt.

A mellékszereplők kiválasztása viszont sokkal rizikósabb volt. A regényben a parancsnok és a felesége idősebbek, ezt követte a filmváltozat is, amiben az akkor már igencsak középkorú-idősödő Faye Dunaway és Robert Duvall játszották a házaspárt. A sorozat viszont megfiatalította őket, a férjet Joseph Fiennes, a feleséget pedig a csak 35 éves Yvonne Strahovski játssza. A készítők szerint nem azért, hogy még egy szép és fiatal nő legyen a sorozatban, hanem azért, hogy felerősítsék a feleség és a szolgálólány közötti versengést. Hogy ez mennyire jól sikerült, az leginkább az utolsó részből, Offerd és Serena Joy első és utolsó nyílt konfliktusából derült ki. A főleg a Dexterből ismert Yvonne Strahovski amúgy is nagyot alakított, tökéletes ellenpólusa volt Offerdnek.

De a férfi szereplők kiválasztása is meglepő volt. Joseph Fiennesról elsőre nem egy zsarnok, egy beteges erőszaktevő jut az eszünkbe, ahogy a Nicket játszó Max Minghella sem volt evidens választás a szerető szerepére. De végül ez is működött: még ma is létező előítélet a fejekben, hogy nemi erőszakot sikeres, vonzó, gazdag férfiak nem követnek el. Itt viszont azt láttuk részről részre, hogy egy jóképű, vonzó férfi bánik a lehető legkegyetlenebbül egy neki kiszolgáltatott nővel.

Akiknek nem tetszett A szolgálólány meséje, azok leginkább a sorozat lassúságát kifogásolták. Atwood regénye nem túl vaskos, nincs benne tíz, közel egyórás részre való anyag, ezért kellett húzni az időt, ami ártott a feszültségnek és a tempónak. Másfelől viszont ezeknek a nőknek így telt az idő. Nekem a lassúság inkább azt jelentette, hogy amikor nincs társaságod, nincs tévé, mozi, színház, internet, nem olvashatsz sem könyvet, sem újságot, de még egy nyomorult bevásárlólistát sem, akkor így nyúlnak a napok. Egyszer éreztem, hogy kifejezetten leült a sorozat, Offerd férjének sztorijánál. Ennek a végkifejletét részben már ismerük, hiszen az első rész első jelenetéből kiderült, hogy a család nem tudott megszökni. Luke története egyszerűen nem volt elég izgalmas ahhoz képest, amiken Offred keresztülment.

“Ilyen nincs, ez nem történhet meg. A mi mai, nyugati, demokratikus világunk nem alakulhat át alig egy-két év alatt középkori diktatúrává” - sok hasonló véleményt lehet olvasni különböző fórumokban. Pedig nem véletlen, hogy éppen most készült sorozat ebből a könyvből. (Már azon kívül, hogy soha nem látott mennyiségben készülnek sorozatok, és folyton vadásznak a jó alapanyagokra.) A kor, amiben élünk, kedvez az ilyen történeteknek, ezért van az, hogy különösen az amerikai sajtó elképesztően sok cikkben foglalkozott A szolgálólány meséjével.

A férfiak és nők egyenjogúsága csak néhány évtizedes, és a hangok, melyek szerint nincs ez így jól, időről időre felerősödnek. Ami igazán hátborzongató volt A szolgálólány meséjében, hogy a rendszer kiagyalói állítólag mindent a nők érdekében tettek. Serena Joy, akinek, mint az fokozatosan kiderült számunkra, nagy szerepe volt a Gileád köztársaság létrejöttében, maga is feminista. Csak az általa kigondolt feminizmus szerint a nők a háztartásban és a gyereknevelésben lehetnek igazán boldogok, minden más csak teher számukra, amitől meg kell szabadítani őket. “Egy nő sem volt elég szép, elég fiatal, elég vékony soha. Nem tiszteltek titeket, mi viszont igen” - mondja a parancsnok Offrednek. Zavarbaejtő gondolatok éppen tőle.

“Amerika ma is tele van Serena Joyokkal” - írják a kinti lapok, vagyis olyan nőkkel, akik szívesen száműznék a többieket a konyhába és a gmyerekszobába. Ők maguk viszont szenvednének attól, ha a létezésük csak ezekre a helyekre korlátozódna. A legjobb példa Ivanka Trump, akit látszólag nem zavarnak apja nőkre tett megjegyzései, ő maga mindig tökéletes megjelenésű, jó feleség, háromgyerekes anya, aki mellesleg az amerikai elnök egyik legfontosabb embere, tanácsadója. De egy másik aktuális kérdés, a menekültek helyzete is ott van ebben a történetben, elég csak Moira szívszorító kálváriájára és megérkezésére gondolni. (És igen, Atwood nagyon elfogult a hazájával, Kanadával.)

Szóval ezerfelé lehet továbbvinni a történetet, most már csak reménykedni kell, hogy nem szúrják el nagyon a következő évadot. Mert legyen bármilyen gyötrelmes néznivaló is, szükségünk van rá.