Csak két év után érkezett meg a Duna TV ifjúsági sorozata, az Egynyári kaland második évada. Nem csoda, hogy ennyi időbe telt könyörtelenül kiszórni minden alapvető hibát a tökéletesen elhibázott első évadból, bőven volt mit. És meglepő, de két új rész után úgy tűnik, a mostani Egynyári kaland tényleg olyan távol került a korábbitól, mint Balatonfüred Ibizától, és ennél jobb nem is történhetett volna vele.

Pedig az alap ugyanaz maradt: tizennyolc-húsz éves fiatalok a nyárra a Balatonra költöznek, hogy ott vagy keressenek egy kis plusz pénzt, vagy csak a vízpartot meg az ott napozókat hesszeljék egész nap a nyugágyról. De amennyire távol állt az első évad a valószerűségtől, a hús-vér fiataloktól, a bulizástól, a kalandoktól és úgy általában mindentől, ami józan ésszel felfogható, annyira együtt lehet most menni a második évaddal. Zomborácz Virág (akinek szuper, Utóélet című filmjét két kritikában is dicsértünk, itt meg itt) átvette a rendezést, és emellett most már a forgatókönyvet is ő írta, nem a Szinglik éjszakája vagy a Hacktion mellett az első évad értelmezhetetlenül, arcpirítóan gagyi szövegeiért felelős Kovács M. András.

És Zomborácz kapásból és biztos kézzel helyezi át, már a legelső jelenetekben a sorozat világát a valóságba a korábbi sosemvolt, művi és mesterkélt maszlagból. Most már nem az a konfliktus, hogy a srácok szerint elképesztően ótvar az a hatalmas, szépen berendezett ház, amiben szegények bulizni kényszerülnek, hanem az, hogy eleinte egyáltalán nem találnak szállást, és utána is csak fél-illegálisan tudnak beköltözni egy kicsit terhelt család mellé koloncnak.

Már nem abból lesz (nem lesz) feszültség, hogy tök ciki, ha egy fiúnak tetszik egy lány, vagy abból, hogy úgy kell tenni, mintha bejönne valaki, hátha attól féltékeny lesz a másik – hanem abból, hogy a nem teljesen tisztázott státuszú kapcsolat komolyságáról mást gondol az egyik fél, mint a másik, vagy abból, hogy a már régebb óta együtt lévő pár tagjai elbizonytalanodnak a másikban, amikor már túlságosan is jól ismerik a bénaságaikat. Itt már nem az a bonyodalom, hogy a kamaszok nekiindulnak megkeresni Jókai Mór titokzatos örökségét, pedig tökre nincs is kedvük hozzá, hanem az, hogy nem sikerül olyan melót találni a nyárra, amilyet várt az ember, akinek meg igen, annak meg kell próbálni alkalmazkodni az új munkahelyi környezetben.

És ez a hangnemváltás az Egynyári kaland minden pillanatára jellemző. Végre normálisan – sem nem túlzóan, sem nem olyan röhejes elhallgatással, mint korábban – jelenik meg benne a szex is, végre csak egy-két börleszkjelenet túlzása miatt akarjuk inkább a falat nézni a képernyő helyett, nem pedig minden második percben, és végre valamivel több a tehetséges színész, mint a kínos alakítás.

Persze, így sem valami nemzetközi nagydíjakra esélyes, tévés korszakváltást hozó sorozatról beszélünk, egyszerűen csak arról van szó, hogy kellemesen el lehet nézni ezeket a szereplőket, mert nagyjából olyan az életük, mint a sorozat célközönségének (jut eszembe, az első évadnak még a célközönségét is nehéz lett volna meghatározni), a karakterek jelleme van annyira egyedi, hogy az képes legyen érzelmeket kiváltani a nézőkből, sőt, párszor még nevetni is lehet a jó beszólásokon.

Már csak azért is, mert Zomborácz egyrészt tud olyan mondatokat írni, mint amilyeneket élő emberek önszántukból kimondanának, másrészt van érzéke ahhoz is, hogy mindezt még úgy is fogalmazza meg, hogy egy-egy jobban sikerült, viccesebb vagy találóbb sorra az ember felkapja a fejét. Ami akkor is elég nagy szó, ha amúgy mindezek a jól sikerült sorok előreláthatóan azért sablonos történeteknek és konfliktusoknak fognak megágyazni: meg lennék lepve, ha az évad végére nem pont azok szeretnének egymásba, akikről ez az első két rész után várható, vagy nem pont az lenne a kapcsolaton belüli konfliktus oka, ami előrelátható és így tovább. De igazából az a legjobb Zomborácz forgatókönyvében, hogy az optimistább néző egy-egy pillanatra akár még azt is képes neki elhinni, hogy talán mégis túllép majd egy-két tétova lépéssel a legalapvetőbb sablonokon.

Persze, az Egynyári kalandból még akkor sem lenne egy Aranyélet-szintű új magyar bombameglepetés. De a mai magyar közmédiától az is bőven elég, ha végre egyszer közszolgálati feladatot lát el, és ad egy olyan örömmel nézhető sorozatot a kamaszoknak, ami nemhogy nem ciki, de még tényleg azonosulni is lehet vele.

(Sixxnek egyébként már az első évad is tetszett, egyetlen szavammal sem ért egyet az arról írtak tekintetében. Itt írt róla kritikát.)