Már szinte hozzászokhattunk, hogy az HBO Europe minden évben szállít legalább egy érdekes, saját gyártású dokumentumfilmet. 2014-ben érkezett a Szerelempatak Sós Ágnes rendezésében, amiben erdélyi nénik és bácsik meséltek kendőzetlenül a szexuális életükről. 2015 decemberében mutatták be Trencsényi Klára filmjét, a Reményvasutat, ami három, a MÁV Gyermekvasútján dolgozó, tinédzser szemén keresztül mutatja meg a napjainkban is velünk élő szocializmust. Tavaly májusban pedig az Ütős csajok érkezett a csatornára, amiben Nordin Eszter négy különböző korú és helyzetű nőt mutat be, akik mindannyian küzdősportot űznek.

Ezúttal is egy sport témájú film készült, most Simonyi Balázs rendezésében ismerhetjük meg a világ egyik legérdekesebb ultrafutóversenyét, a Spartathlont. Ennek során az indulók Athénból futnak át Spártába, maximum 36 óra alatt. A 246 kilométeres távra ez nem sok idő, a verseny egyik legjellegzetesebb része a menetet záró busz, ami folyamatosan szedi fel azokat a futókat, akik kicsúsznak a szintidőből. Az eredeti tervek szerint erről készült volna a film, ami az HBO Europe és a SpeakEasyProject közös produkciójában valósult meg, hosszú fejlesztéssel és utómunkával töltött évek után. Az Ultra április 8-án kerül fel az HBO GO-ra, tévés premierje pedig április 16-án lesz az HBO-n. A premier kapcsán az HBO által szervezett sajtóbeszélgetésen igyekeztünk megtudni többet a film készítésének hátteréről.

Itt mondta el Simonyi, hogy pusztán az ötletre valószínűleg nem bólintott volna rá az HBO, hiszen a futófilm önmagában nem elég egyedi téma, bármennyire is durva a verseny. Szerinte azon múlt, hogy látták rajta, hogy milyen lelkesedéssel beszélt a témáról, és bennfentessége jelentheti a kulcsot ahhoz, hogy igazán egyedi legyen a végeredmény. Az Ultra egy úgynevezett kreatív dokumentumfilm, amiről Simonyi elmondta, hogy ebben a stílusban játékfilmes eszközökkel lehet elmesélni igazi történetet. Ettől "nehezebb műfajnak" is számít, mint egy beszélő fejes dokumentumfilm, hiszen meg kell találni azokat a szituációkat, amik önmagukért beszélnek, érdekesek, látványosak. Cserébe forgatáskor nagy a teher a csapaton, mert ott kell lenni a pillanatban és a lehető legjobb szögből rögzíteni az eseményeket. Ismétlésre nincs lehetőség.

Az Ultra nézése közben lehet bele sem gondol az ember, de technikai szempontból elég nagy kihívás a verseny. A 36 órás futam alatt a stábnak folyamatosan mozgásban kell lennie és meg kell oldani a technika töltését mozgásban közben, a rögzített anyag biztonságos mentését és az esetlegesen megsérülő vagy eltűnő berendezések gyors pótlását. Ebből a szempontból nagyobb kihívást jelentett ebben a formában leforgatni a filmet, mint a korábban tervezett Záróbuszt. A film így is, úgyis az emberi drámáról szól volna, illetve arról, hogy mi vesz rá embereket arra, hogy a határaikat feszegetve miért vállalkoznak arra, hogy egyszerre lefutnak 246 kilométert.

A filmből úgy tűnik, hogy mindenkinek van valami oka arra, hogy fusson, viszont a futásban pont az a jó, hogy mindenki és szinte bármikor elkezdheti. Simonyit 10 évvel ezelőtt egy igazán rossz, depressziós időszakból hozta ki a futás, karácsonykor kezdett el egy szakadt melegítőben futni, tavasszal pedig már be is nevezett a barcelonai maratonra. Mint mondja, mikor az ember elküldi a nevezést és lenyomja az entert, akkor fogalma sincs róla, hogy mire vállalkozik valójában. Ez a Spartathlonra különösen igaz.

Pusztán a véletlennek köszönhető, hogy Simonyi mikor először indult a versenyen, akkor pont egy magyar könyvelővel, Szabó Bélával került egy szobába. Simonyit lenyűgözte a vidéki pénzügyi kontroller története, aki sokáig láncdohányos volt, de aztán negyvenen túl úgy döntött, hogy újrakezdi és azóta a sport a függősége. Ötször próbálta már teljesíteni a Sparthatlont és a filmben azt látjuk, hogy egy 2015-ben hozott szabályváltoztatás miatt nem állhat újra rajthoz, mert a nevezők kizárták azokat, akik korábban ötször próbálkoztak, de egyszer sem értek célba. Béla viszont nem adta fel és úgy döntött, hogy felesége segítségével veselkedik neki a távnak, egyedül, miután véget ért a hivatalos verseny.

De ő csak az egyik nézőpontja az Ultrának, a magyar szereplők mellett megismerünk még egy francia családot, ahol az apuka, Gilles 20 éve szerepel már futóversenyeken és egyet sem adott fel közülük soha. Fiával, a genetikai rendelleneséggel született Angellel, együtt indulnak el a Sparthatlonon és az ő történetükön keresztül egy teljesen másik oldalát ismerjük meg annak, hogy hogyan is segíthet egy ember életében a futás. Angel betegsége miatt csak úgy tudott bármit megtanulni, ha közben mozgott, ezért édesanyja Francoise így tanított meg mindent a fiának.

Szintén látható a filmben a német származású Annett, aki a 2012-es Sparthatlonon negyedik helyezett lett, 2013-ban viszont leukémiában meghalt a 24 éves fia. A tragédia megváltoztatta az életét, a futást viszont nem hagyta abba és 2015-ben is visszatért a versenyre, amit ezúttal már az Ultra stábjának kamerái is rögzítettek. Simonyi a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a fejlesztés során a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtalálják azokat az embereket, akikkel éveken keresztül tudnak együtt dolgozni és hajlandóak arra, hogy kendőzetlenül megmutassák a saját drámájukat a verseny előtt, közben és utána is. Persze annak a veszélye is megvolt, hogy nem igazán tudják befolyásolni az eseményeket és előfordulhat, hogy azért nem lesz elég érdekes a történet, mert a kiválasztott szereplők közül mindenki, vagy éppen senki sem ér célba.

De vállalni kellett a kockázatot. Rengeteg múlt azon, hogy kiket sikerül meggyőzniük, ezért a forgatott anyagok vágása szinte azonnal, az előkészítő szakaszban elkezdődött, részben azért, hogy segítségükkel is meg tudják nyerni maguknak a szereplőket. Ebben fontos szerepet játszott, hogy ő maga is futó és a versenyekről már korábban is ismerős lehetett és így talán könnyebb volt kialakítani a szükséges bizalmi kapcsolatot. Rengeteget forgattak a verseny előtt, hiszen folyamatos alakult, hogy hogyan is fog kinézni a végleges film és csak miután már túl voltak a versenyen és megnézték az addig elkészült felvételeket jöttek rá, hogy a Spartathlon mindennél érdekesebb, úgyhogy az ott készült felvételekre húzzák fel az egész filmet. Ez valószínűleg segített is nekik, ugyanis a verseny rögzítése megterhelő volt a közel 40 fős stábnak, de mikor ezt rögzítették, azért nem izgultak igazán, mert ekkor még úgy voltak vele, hogy a főszereplők háttértörténetén lesz a hangsúly és a verseny csak az apropót és a körítést adja.

Összesen 250 óra nyersanyagot forgattak le és 3 hónapig tartott míg a vágó olyan állapotba tudta hozni, hogy elkezdődhessen a munka. Ezt 14 országban és 5 nyelven forgatták, a lehető legkülönbözőbb kamerákkal, az iPhone-tól elkezdve, GoPron át a profi kamerákig. Ezeknek a fényelése sem volt egyszerű, a stúdióban le is fagyott a gép, mikor indult volna a folyamat, mondta el Simonyi a sajtótájékoztatón. A végeredményen ez nem látszik és tényleg remekül kinéző, profi film lett az Ultra. Erre mondjuk azt mondta a rendező, hogy ez a manapság már alap, sokkal többet számít az, hogy milyen nemzetközi workshopokon keresztül formálódhatott a történet és nagyon sokan segítették a készítőket. 

A befejezéssel sokáig nem tudtak mit kezdeni, úgy tervezték, hogy a 2015-ös verseny céljában ér véget az Ultra is, ám ez a változat nem aratott osztatlan sikert. Végül sikerült találniuk egy olyan megoldást, ami nyitottabb, de egyben pozitívabb is és remélhetőleg jobban passzol az Ultra által közvetíteni kívánt üzenethez. A szereplők szenvednek a táv teljesítése közben és a kamera sem szemérmes, ha a vízhólyagos talpakat, vagy becsípődött izmokat kell megmutatni. Ezek a képsorok lehet inkább arra alkalmasak, hogy elvegyék az ember kedvét a futástól. Az Ultra után viszont valamiért mégis úgy áll fel az ember, hogy kedve támad ebbe az egészbe belevágni, hátha ő is megtapasztalja ezt az érzést, amit a film szereplői is hajszolnak.