Amikor az ember azt hallja Magyarországon, hogy békítő-show, akkor felüvölt, hogy Maunika bazdmeg, és eszébe jut az egymás kurvaanyázó, kevés fogú nő meg a pasija párosa, akiket a falu kurvája akar szétszakítani és megfosztani a minden bizonnyal örök boldogságtól. Felsejlik előtte az olcsó bútorokkal berendezett stúdió, amiben a közönség lelkesen üvölt, ha a színpadon dráma van, és Marika a biztonsági emberek és a szemét szigorúan meredező Maunika minden igyekezete ellenére be tud vinni egy bal csapottat annak a mocsoknak, aki elszerette az urát. A békítő/szembesítő show nálunk ezt jelentette, később a kuruzslóként megismert Joshi Bharat műsorát a TV2-n, amiben dettó olyan szereplők üvöltöztek egymással, akik láttán a néző vehetett egy nagy levegőt, és megveregethette a saját, hálós atlétába bujtatott vállát, én legalább nem ilyen vagyok, böffentette maga elé, és kiküldte a gyereket egy újabb sörért.

Aztán jött Lilu az RTL Klubra a Keresem a családom című műsorral, amitől igazán sokat az RTL sem nagyon remélt szerintem, hiszen a családegyesítő/régen látott rokonok felkutatására alapozott műsort nem éppen a 18-49-es kereskedelmi korcsoportra szabták, de bejött nekik. A könnyekre és megrendítő találkozásokra vevő volt a magyar, a közönségarány stabilan 20 százalék körül mozgott, rendeltek is belőle még több epizódot, és félő, hogy addig fog menni a verkli, míg van csonka család a környéken. A TV2-nek érthetően megtetszett a formátum, kell is az hétköznap estékre egy olyan műsor, amivel le lehet ültetni a népet a csatorna elé, így tekertek egy picit a formátumon, és megcsinálták a szofisztikált ember Maunikáját, amiben nem egy bociszemű, barna nő, hanem a megértő arcot szemmel láthatóan rutinból hozó Jakupcsek a házigazda, és nem az a lényege, hogy a békítendő felek magánéletében könyékig turkáljunk, és a végén valaki nagyon meg akarjon verni egy másikat, hanem hogy ún. igazi érzelmek legyenek benne.

A televíziózás egyik Szent Grálját úgy hívják, hogy Őszinte Pillanat. Amikor a néző is látja, hogy amit a képernyőn mutatnak Az A Valóság, nem színészek sírnak a rendező utasítására, hanem az átlagemberben törik el valami akkor, amikor meglátja a szomszédot, akivel még 23 évvel ezelőtt veszett össze azon, hogy akkor kié is az a kék rotációs kapa a kert végiben. A nézőnek, gondolják a kreatív producerek nem csak itthon, ez kell. Az Igazi Érzelem. A Zsigeri Sírás. Az aprókat rebbenő szemhéj, a összeszűkülő pupilla, lassítva, közeliben, a 107 centis lapostévét betöltve, hogy aztán ne legyen egy perc nyugta az embernek éjjel, és arról rémálmodjon, hogy bazinagy szemek üldözik, és közben azt üvöltik, igen, a szemek, hogy miért hagytál el 14 éves koromban, édesanyám, hát csak szipuztam egy kicsit, nem kurválkodtam.

Az Egymás szemében az egy ilyen műsor. Arról szól, hogy a TV2 keresett egy rakás embert, akik ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nem kommunikálnak egymással már évek óta, nem találkoztak, nem tudják, a másikkal mi van, és nem feltétlenül azért, mert haragszomrád van, hanem mert így alakult, vagy mert az egyik ezt hiszi, hogy a másik nem kíváncsi rá és ezért nem jelentkezik, vagy csak szimplán azért, mert az ország két végében laknak, és valahogy soha nem volt annyi pénzük, hogy összefussanak valahol. Elmentek hozzájuk, meghallgatták a történetüket, felvágóképezték, Jakupcsek narrált egy kicsit, közben lassított felvételben megismerjük a főszereplőket, aztán ugrunk a stúdióra, aminek a közepén egy háromoldalú üvegkalitka áll két műanyag székkel, a két végében egy-egy ajtó, és a rég nem látott ismerősök/rokonok ezen keresztül bejönnek, majd leülnek egymással szemben és néznek két percen át szótlanul.

Ez a nagy truváj a műsorban, ez a két perc, ami egyszerre kínos és kellemetlen, érzelmekkel teli és érthetetlen, ott ülnek és néznek, és nem beszélhetnek, mert nem szabad, majd csak az első érzelemfröccs után, azt követően, hogy a szembenézés után Jakupcseknek elmondják, mit éreznek. Az is előfordulhat persze, hogy az egyik azt mondja, nem kell ez nekem, megyek haza, Gabikám, ez pont olyan dühösen mereszti rám a szemét, mint 1976-ban, és akkor is késelés lett a vége, de nem fog, mert ez a műsor nem erről szól, hanem arról, hogy sírjunk a tévé előtt, sokat, bő könnyekkel, bele a zsebkendőbe, miközben a tévében ott zokog a nagymama meg az unoka, akik 24 éve nem találkoztak.

A probléma csak az ezzel, hogy én nem sírtam ettől, illetve, de, csak nem az érzelmektől, hanem az idegességtől. Én készséggel elhiszem a tévének azt, hogy amit látok, az valós érzelem, hogy az összeboruláskor olyan érzések szakadnak ki ezekből az emberekből, amiket nehéz leírni, megmutatni meg pláne, csak éppen engem mindez teljesen hidegen hagy. Lehet, velem van a baj, mittudomém, de engem ezek az emberek egyszerűen nem érdekelnek. Két adás alatt sem láttam olyan párost, aminek akár csak az egyik tagja is egy picit is érdekes lett volna, teljesen átlagos emberekről van szó, lehetne a szomszédom bármelyikük, és ezen az alapon éppen elbeszélgethetnék Jóska bácsivak a második emelet kettőből, hogy mi van azzal a Laci fiúval olyan régen láttam. Hát elköltözött Ausztriába, jó lenne pedig beszélgetni vele.

Értem én, de ez kit érdekel? Miért szánjak heti egy órát erre a műsorra az életemből, ha halálra idegesít az állandó lassítás, a tolakodó, nekem magyarázó zene, ami nem aláfest, hanem elmesél, ami megmondja, hogy most éppen dráma van, most meg nagy érzelemkitörés, és tessék most sírni, na, mi lesz már. Miért nézzek egy olyan műsort, aminek a díszlete nem szép, viszont unalmas, amiben sem esztétikailag, sem érzelmileg nem találok semmi kapaszkodót? És még mielőtt: ezzel nemcsak én vagyok így, hiszen a 18-49-es célközönségben (mert ez egy kereskedelmi tévé műsora, aminek szünetében több gyógyszert ismerek meg, mint valaha terveztem) az első adás 9 százalékos közönségarányt hozott, a második meg 6,5 százalékot, az meg elég messze van a Barátok közttől, ugye. Az Egymás szemében sajnos az a műsor, ami annak érdekes, aki szerepel benne, esetleg azoknak, akik ismerik a szereplőket, de a kívülállónak nem, mert a felvázolt emberi sorsok szimplán nem elég érdekesek.