Ősz, elmúlás, barát elvesztése, rokon gyászolása, fájdalom, kín - nagyjából erről szólt A Dal első válogatója, már ami a szövegeket vagy a nótákat felvezető interjúkat illeti, és persze ezek után nem lehetett azt várni a műsortól sem, hogy igazi mulatási legyen belőle. Pedig, és ezt a magyar néplélek hajlamos elfelejteni, az Eurovíziós Dalverseny nem egy komolyan vehető megmérettetés, ahol az írek egy részeg pulykát, az osztrákok egy nőnek öltözött szakállas palit, az oroszok egy nagymamakórust, a lengyelek meg bögyös fejőnőket indítanak, oda nem izzadságszag és mostmegmutatás kell, hanem eszementség, a normákon legalább annyira kívül eső előadás, mint a Lordi Hard Rock Hallelujah című - egyébként nyertes - nótája.

A hazai dalválogató ezzel szemben egy hótthalálosan komolyan vett valami, a zsűri és a közönség is fogcsikorgatva keresi A Dalt, Amivel Majd Jól Megmutatjuk, miközben erre semmi esélyünk nincsen, nekünk nincsenek olyan barátaink Európában, akik akkor is ránk szavaznak, ha szarok vagyunk. Hogy mennyire komolyan vesszük mi ezt az egészet, mi sem jellemzi jobban, mint a tavaly indított, egyben A Dal-nyertes Freddie, aki a stockholmi 19. hely után hazatérve azt nyilatkozta rém sértődötten, hogy ha ezt tudja, ki sem utazik és tök felesleges volt az egész. Én ezt megmondtam volna neki utazás előtt is, és akkor megspórolja a hateurós sört.

Az első elődöntőben is általában olyan dalok indultak, amiket a dalszerzők, a szövegírók és az előadók is rettentő komolyan gondoltak, kivéve talán egyet, de ne szaladjunk ennyire előre. A tegnapi tíz fellépőre általánosan jellemző szomorúsággal nem tudtam mit kezdeni, ahogy azzal sem, hogy miért gondoljuk azt 2017-ben, hogy egy színpadi produkció az annyi, hogy ülünk/állunk középen, és közben ügyes kezek mögénk vetítenek dolgokat. Azt is elmagyarázhatná valaki, hogy mi értelme van annak, hogy miközben mi a színpadon izzadunk a mikrofonba kapaszkodva, a közönség figyelmét a fejük fölé eresztett légtornásszal tereljük el a produkcióról, bár a Rocktenors előadását megnézve ez csak jót tett a bulinak.

A műsor látvány tekintetében semmiben sem maradt le a kertévés produkcióktól, sőt, az a tükrös-lámpás izé odafent, aminek a tetején a zsűritagokat leeresztették a műsorba (más kérdés, hogy mivel leszállni a látványelem tetejéről nem tudtak, a bevonulás nem élőben ment, vágni kellett), nagyszerű parasztvakítás, mármint szó szerint, a műsor előtt az epilepsziás vagy arra hajlamos rokont érdemes átvinni a szomszéd szobába, mert gondban lehet az állandó villódzás miatt. 

A műsort nyitó, és később továbbjutó Henderson Dávid lakossági droppokkal színezett rágógumipopjából nekem is az maradt meg, mint Frenreisz napszemüveg Károlynak, azaz a shadow szó abúzálása, a shaaaa-dooow, amit hatóságilag tiltanék be, de Caramel Ferencnek ez is tetszett, ahogy egyébként nagyjából minden. Both Miklós és Zséda volt az a zsűriből, akik néha valódi kritikát is eleresztettek, de a pontszámban ilyenkor is kompenzáltak kicsit, ami meg a dörgedelmeket tette hiteltelenné. A nyitódalt egyébként alig lehetett hallani, a hangosítás, legalábbis a tévén keresztül, pocsék volt, az éneket elnyomta az alap, a műsorvezetőket meg a bértapsolás, ami mondjuk annyira nem volt nagy baj, ha soha többé nem látnám/hallanám Harsányi Leventét, akkor is késő lenne. Tatár Csilla pont azt csinálta, amit kellett neki, kitipegett a színpadra, megállt összezárt bokával, és belemosolygott a kamerába, az Emma Stone-os kínlódás (hasonlít rá, mondta Harsányi) viszont nagyon nem kellett volna. Bár füle mindkettőjüknek van, így valahol jogos.

Calidora a Tankcsapda tribute-lemezen az egyik legjobb volt, de mint kiderült, színpadon most állt először, ami azt eredményezte, hogy két kézzel kapaszkodott vagy a mikrofonállványba, vagy a villanygitárba. Erőtlen volt és megszeppent, nem értem, miért indult el, amikor ezt a nótát simán rábízhatta volna egy olyan énekesnőre is, aki nem remegő lábakkal áll ki a színpadra. A stressz egyébként Benjit, a közönségszavazás nyertesét sem kerülte el, a nóta végére a sírógörcs határán volt, és embertelenül megizzadt - azt hittem, ez az állandó drukkja az X-faktor óta javult, de nem. A nótája lassú, lírai, ha jól emlékeszem szerelmes töltetű volt, egy ütemet nem tudnék felidézni belőle, liftzenének viszont tökéletes lenne. A The Wings-duó is valami hasonló kategória, akusztikus nóta, néhol hamis énekkel és egy tényleg szép hangszerrel (akusztikus basszusgitár, Frenreisz meg is jegyezte, hogy régen látott ilyet), maga a nóta meg pont annyira semmilyen, hogy csak a háttérbe vetített borzasztóan giccse rózsakert és a "mi meg mi a faszt keresünk itt?" arckifejezéssel vokálozó csajok maradjanak meg belőle.

Csondor Kata A Dalban évek óta hagyománynak számító nyúlást hozta, a nótában volt minden, Beyonce, Rihanna, tán még Shakira is, csak eredetiség és izgalom nem, és úgysem jutott tovább, hogy a backstage-ben egy 2009-es nótájára célozgatva igyekezett szavazatokat tarhálni, amitől sok minden lett, csak szimpatikus nem. A Rocktenors előadása a légtornászról marad emlékezetes, akit a zsűritagok is kiemeltek, mint pozitívumot, mást nem nagyon tudtak, mert egy lassan építkező, aztán üvöltözésbe átmenő, a kilencvenes évek német power metal zenekarainak legrosszabb pillanataira emlékeztető izé lett belőle. A legjobb az volt, ahogy láthatóan megsértődtek a kritikán, de ez most valahogy jellemző volt az indulókra, a backstage-ben sokanhúzogatták a szájukat. Ezek szerint ha tényleg őszinte értékelést kaptak volna a zsűritől, ott bőgött volna a társaság halomban.

Singh Vikiről ha máshonnan nem is, de a Rising Star óta biztosan tudjuk, hogy tud énekelni, a tegnapi este magasan legjobb hangja volt az övé, és ezen az sem tudott sokat rontani, hogy a nóta végén már üvöltött. A Rain című szerzemény egy közepes eurovíziós nóta, de pont az a nagyívű refrén nincs meg benne, amivel Wurst vagy Loreen meg tudta nyerni a dalversenyt. A továbbjutása nem volt kérdéses. Az első helyen továbbjutó Leander Killsnek azért örültem, mert a daluk ugyan csak köztévékompatibilis metál volt, de legalább egy jó összerakott, jól elénekelt nóta, amit az énekes több energiával tolt el, mint az összes többi előadó a versenyben. Nyerni nemigen fognak, ahogy a szintén továbbjutó Romasouls sem, amit az X-faktor-nyertes Oláh Gergő gründolt össze, és az autentikus cigányzenét ötvözné modern elemekkel. Sajnos megmaradt a roma klisék plusz némi beatboxozás szintjén, pedig volna lehetőség a nótában, lehetne sokkal beindulósabb, húzósabb is, de valamiért nincs benne ritmusváltás, csak tökölés végig.

Dettó megy a következő körbe a Spoon 21 is, ami régen csak Spoon volt, de azóta sem lett cseppet sem jobb, négy, jóképűnek mondott fiatalember alkotja, akik közül a gitáros zavarbaejtően jól hozza Ben Stiller Zoolander-arcát a kőostobasággal együtt - rég láttam a tévében ennyire kifejezéstelen tekintetet, az biztos. A daluk, a Deák című, kb. olyan színvonalú, mint VV Zsófi Rágógumi című szerzeménye volt, bár míg az utóbbi a szopásról szólt:

a Spoon 21 a Deák térről énekel

ami a buli epicentruma mostanság, legalábbis szerintük, illetve Frenreisz véleménye szerint is, ami azért elgondolkodtatna, a 21 éves lennék, márminthogy ha amit én menőnek gondolok, arra egy hetvenéves faszi hevesen bólogat, akkor valami alapvető gáz van az elgondolásban. A nóta egyébként rémes, az énekes gyerek konkrétan nem tud énekelni, a szöveg elborzasztó, viszont ha rá lehetne venni őket, hogy a videóklipben látható, papírból hajtogatott farkasálarcot magukra vegyék, komoly esélyekkel lehetne indítani őket a kijevi dzsemborin, mert ezt a nótát élő ember nem nézné másnak, csak paródiának. 

A jövő héten újabb tíz induló lesz, de nagy paradigmaváltásra ne számítsunk. A Dal facebookján a kommentelők nem nagyon fogták magukat vissza, mutatunk egy válogatásgalériát búcsúzóul. A produkciókat itt lehet meghallgatni.