Amikor egy sorozat első részében tájfunok, tornádók, vulkánkitörések, járványok, zombik, alakváltók ÉS dinoszauruszok abajgatják a főszereplőket, a vélhetően utolsóban (sajnos nincs az az isten, hogy ennek folytatása legyen) pedig elhangzik az a mondat, hogy

a Tesla-tornyok sorba kapcsolásával annyi elektromos energiát szívunk ki a levegőből, hogy azzal idevonzzuk a fekete lyukakat,

szóval akkor az ember tudja, hogy szopatják. A Aftermath az a sorozat, amire sem magyarázat, sem indok nincs, a létezését csak fenntartásokkal lehet kezelni, és annyira szar, de tényleg, és nem brazil szappanopera szinten vagy Paks-Haladás bohócliga összecsapás színvonalán, hanem úgy, mintha az alkotók azzal a szándékkal mentek volna neki, hogy egy olyan évadot forgatnak, amit látva a néhai Ed Wood is elismerően csettintene.

Én elég régóta foglalkozom sorozatokkal és a tévével, de ilyen nyilvánvaló trollkodásban még nem volt részem. Tessék elképzelni egy olyan sorozatot, aminek a szereposztását darts táblába hajigált nyilakkal vagy szerencsekerékkel végezték, a forgatókönyvet pedig azokkal a legendás majmokkal íratták meg, akiknek ha írógépet adunk, a következő 100 000 évben csak írnak egy Hamletet. Na, ez nem az lett, igaz, nem is volt rá ennyi idejük, sőt, van egy olyan érzésem, hogy közvetlenül a forgatás előtt, vagy inkább közben készültek a forgatókönyvek, azért lett ennyire széteső ez a posztapokaliptikus családtörténet.

Az Aftermath papíron arról szól, hogy eljön a végítélet napja, de úgy, hogy egyszerre minden megtörténik, amit csak el lehet képzelni, és ami a világ végét jelentheti. A kataklizma közepén ott áll egy család, három gyerekkel, akik igyekeznek túlélni, már ha az a túlélés, hogy az egyetemi tanár apa, a légierőtől leszerelt anya és a három gyerek A pontból B pontba igyekszik, közben ad hoc egy-egy családtag elkóringyál, emiatt egy vagy több családtag utánuk ered, összefutnak más emberekkel, akik első blikkre normálisnak tűnnek, majd nem, és az epizód végén lelövik őket. Aztán mennek tovább, és nagyjából ez megy 13 részen át.

Közben "kibontjuk" a karaktereket, és megtudjuk, hogy a fater nagyon sokat tud a világvégéről, mert tán ezt kutatja, az egyik 16 éves ikerlányt elcsábít egy 28 éves faszi, és ez tök oké mindenkinek, és például azt is, hogy ha egy vulkán kitörne, akkor elég egy autó alá bebújni, és meg lehet úszni a dolgot, a kitörésnek meg 30 perc alatt úgyis vége lesz. Nincs egy mozzanat sem ebben a katyvaszban, ami logikus lenne, egy szereplő sem, aki úgy cselekedne, ahogy egy ilyen helyzetben várható lenne, a karakterek olyan debil módon viselkednek, hogy kifejezetten azért drukkol a néző, hogy nyírják már ki őket, de gyorsan, egy szereplővel sem lehet azonosulni, mert nincs miért. Az egészet ráadásul nyakon öntik egy vallási-spirituális maszlaggal, amiben a kereszténység mellett szinten minden világvallás megjelenik, amitől az egész cselekmény még hiteltelenebb és hihetetlenebb lesz.

És én meg végignéztem, mert bármennyire fos is az egész, bármilyen tehetségtelenek is a színészek (elképesztő, hogy az életben házaspárként élő Anne Heche és James Tupper között mennyire nincs semmilyen kémia), és bárhányszor is üvöltesz a tévével, hogy ne már bazdmeg, van ebben az egészben valami borzongatóan vonzó, ami nem ereszt, és kíváncsi vagy arra, milyen állatságot kapsz a következő héten. A sorozat 500 000-es átlagnézettséggel ment a SyFy-on, ha van isten, lesz folytatása, de ezt józanul átgondolva nincs olyan tévés vezető aki be merné vállalni. Értékelés: 0/5.

(A sorozat IMDb oldalának fórumjából összeszedtünk pár dolgot, amit az Aftermath tanított nekünk, jó szórakozást hozzá.)