Az HBO nem most kezdte azt a jó szokását, hogy Oscar-díjas, igazán nagy nevű alkotókat csábít tévézésre. Viszont az utóbbi időben mindennél könnyebb rávenni ezeket az embereket (írókat vagy rendezőket), hogy tegyenek egy kirándulást a tévébe, ami hosszú időn keresztül eléggé lenézett médium volt. Az utóbbi 10-15 évben jelentősen átalakult a mozis piac, a képregényfilmek és egyéb franchise-ok és közös univerzumban játszódó filmek mellett egyre kevesebb pénz jut a felnőttesebb drámákra, amik egyébként sem számíthatnak 100 milliós bevételre a mozikból. Továbbra is készülnek persze ilyen filmek és a filmfesztiváloknak sem kell attól félniük, hogy nincs mit beválogatni a versenyprogramba. Valami mégis megváltozott, hiszen még Woody Allen is összehozott egy sorozatot az Amazonnak, ami 10 évvel ezelőtt még csak egy hatalmas internetes áruház volt, Steven Soderbergh pedig néhány éve hiába akarta megfilmesíteni Liberace életét Michael Douglas és Matt Damon segítségével, nem talált stúdiót a projekthez, így az HBO-ra készült el a végeredmény.

Ez a kontextus pedig fontos az HBO legújabb, európai koprodukcióban készülő sorozatánál, Az Ifjú pápánál. Paolo Sorrentino olasz rendező egy Oscar-díjjal a zsebében egyébként sincs rászorulva arra, hogy az amerikai stúdióknál kunyizzon, Európában valószínűleg össze tudná szedni projektjeire a pénzt, mégis inkább az HBO-ra csinál egy 10 részes sorozatot, amiből ráadásul már biztosan lesz második évad is. Egy sorozat mind a 10 részének a megrendezése irtó komoly, szellemileg és fizikailag egyaránt megterhelő meló, nem véletlenül megy ritkaság számba. Sorrentino viszont úgy érezhette, hogy ez lehet az a következő kihívás, amibe érdemes belevágni, ráadásul az HBO elég biztos alapot adhat akkor is, ha egyébként nincs tévés tapasztalata.

A történetről elöljáróban bőven elég annyit tudni, hogy a konklávé egy szokatlanul fiatal, ráadásul amerikai férfit választ meg pápának, mit pedig ezt követően kapcsolódunk be az eseményekbe és ismerjük meg a vatikáni élet legfontosabb szereplőit az államtitkártól elkezdve, a marketing igazgatón át, egészen a pápa személyes szakácsáig. Az Ifjú Pápa első két epizódján pedig észrevehető, hogy nem egy veterán tévés írta, mert történetmesélési technikáit tekintve egyáltalán nem olyan, mint azt amerikai sorozatoktól megszokhattuk.

Hol kifejezetten ráérős a tempója és sokkal hosszabban hagy egy beszélgetést folyni, mint az indokolt lenne, máshol begyorsít és pörögnek az események, megint máskor bejön egy kis zene és azt hisszük újból változik a tempó, hogy aztán amilyen gyorsan jött, úgy is tűnjön is el a háttérből Lele Marchitelli zeneszerző munkája. Nem szokványos élményben lesz tehát annak része, aki belenéz az Ifjú pápába. A külsőségek elsőrangúak, bár a forgatás nem a Vatikánban zajlott, de 1-2 kivételtől eltekintve a laikus néző ebből semmit nem fog érzékelni. A díszletek nagyszerűek, látszik a rájuk költött pénz, ugyanez igaz a különböző pápai, bíborosi ruhákra is. Sorrentino ráadásul gyönyörű képeket komponál és természetesnek veszi, hogy azokkal van tele a sorozat és igazán nem tartja ki őket csak azért, hogy a néző gyönyörködhessen bennük.

Művészfilmet kapunk tehát, 50 perces epizódokra bontva, de egyelőre nem biztos, hogy mondanivalóban is kapunk-e valamit újat és szokatlant. Azt több szálon is nézhetjük, hogy milyen szövevényes a vatikáni politika és hogyan élnek vissza a hatalmukkal a férfiak, de ebben a stílusban és ebben a tempóban elmesélve ez annyira azért nem meggyőző. Lehet csak az a baj, hogy a az amerikai sorozatok első részei után már hozzászoktunk ahhoz, hogy az első 30-40 percben a legtöbb fontosabb szereplőről el kell tudnunk dönteni, hogy hogyan viszonyulunk hozzá és szerepét is pontosan el tudjuk helyezni a sorozat kapcsolati hálójában. Na erre nagy ívben tesz az Ifjú pápa első része és bár azért ad nekünk néhány támpontot azzal kapcsolatban, hogy hogyan is jutottunk idáig, de ez összeségében vajmi kevés.

Az egész közepén pedig ott van Jude Law, akinek karaktere, XII. Pius pápa, maga a legnagyobb rejtély és két rész alapján sem tudom hova tenni. Az alakítása engem főleg a 2004-es Alfire-ra emlékeztet, hasonló eszközökhöz nyúl a nőket lábtörlőnek használó limuzinsofőr és a pápai címet túl fiatalon megkapó rejtélyes figura megjelenítéséhez. Nehéz viszont eldönteni, hogy valójában egy jó szándékú, de ezt valamiért bunkósággal elfedő lelki sérültről emberről van szó, vagy egy újabb igazi szemétládáról, akit valójában csak a hatalom meg a sztárság érdekel? Úgy értem, hogy újabb, hogy a dráma sorozatok elmúlt időszakát eléggé komolyan meghatározták az egomániás antihősök, nem biztos, hogy ehhez még Jude Law-nak is hozzá kellene tennie bármit.

A többi szerepben egyelőre mindenki a helyén van, bár mindenki főleg csak asszisztálni tud és marha keveset láttunk abból, hogy a mellékszereplők a saját céljaik érdekében tesznek lépéseket. Diane Keaton egyelőre kevés lehetőséget kapott, de nincs kétségem afelől, hogy a maga részéről mindent meg fog tenni. Ugyanez igaz James Cromwell-re is, aki eddig pár jelenetet kapott, de gondolom hamarosan beleveti magát az ármánykodásba. Silvio Orlando engem különösebben nem nyűgözött le, de itt is inkább a forgatókönyvet érzem ludasnak, mintsem a színészt. De 8 epizódban még rengeteg minden történhet és a Fiatal pápa kinézete és hangulata tényleg elsöprő, de ez közel sem az a Vatikánban játszódó Kártyavár (House of Cards), amire esetleg többen számítottak.