Elképzelhető, hogy egy nagyobb energiaválság után Oroszország az EU támogatásával megszállja Norvégiát? Elsőre elég nagy baromságnak tűnik, de még inkább annak tűnhetett ez 2008-ban, amikor Jo Nesbø elkezdett dolgozni az Occupied (norvégül Okkupert, magyarul Megszállva) című sorozattervén. Az azóta eltelt nyolc évben viszont történt jó pár olyan esemény a világban, melyeket előre csak kevesen láthattak, és ha másra nem, arra megtaníthatott bennünket, hogy a történelem mindig képes meglepetést okozni.

A norvég sorozat végül elég rögös úton jutott el odáig, hogy képernyőre kerüljön, de már a premier előtt kisebb nemzetközi botrány lett belőle, és az oslói orosz nagykövet tiltakozása bekerült a hírekbe idehaza is. Magáról a sorozatról viszont már jóval kevesebb írás született, pedig széleskörű nemzetközi forgalmazást is kapott, igaz, magyar tévén mostanáig nem lehetett látni. Viszont gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki érdekesnek találta a sorozatot annyira, hogy meg is nézze - pláne, hogy fent van a Netflixen is.

Minden idők legdrágább norvég tévésorozata, az Occupied politikai thriller: a komoly cliffhangerekkel véget ért első évad tízrészes volt, és már javában készül a második. A világhírű író, Nesbø ötletét Karianne Lund és Erik Skjoldbjærg fejlesztette sorozattá, és utóbbi a rendező is (ő rendezett már amerikai filmet is, a hányatott sorsú Prozac Nationt).

A sztori alapfeltevése a következő: néhány természeti katasztrófa után zöldpárti kormány jut hatalomra Norvégiában, amely hadat üzen a klímaváltozásnak, és leállítja a gáz- és olajkitermelést, mert át akar térni a környezetkímélő, tóriumalapú energiatermelésre. Mivel azonban a háborúk sújtotta Közel-Keletről sem érkezik olaj Európába, az energiaválságba zuhanó EU nem lát más kiutat, minthogy az oroszokkal foglaltassa el a renitenskedő skandináv országot. Az Egyesült Államok itt már nem tényező, hanem kilép a NATO-ból és bezárkózik, úgyhogy Norvégia teljesen magára marad.

A miniszterelnököt, Jesper Berget rögtön az első epizódban kész helyzet elé állítják az orosz kommandósok, ő pedig kénytelen beleegyezni a függetlenség korlátozásába: ugyan nincsenek tankok, a mindennapi élet folyik tovább a megszokott medrében, csak éppen az olajfúrótornyoknál orosz katonák ügyelnek rá, hogy újraindulhasson a termelés. Berg igen mond ezekre, hiszen nem hülye, elég ránézni a térképre ahhoz, hogy az ember ne ugráljon nagyon, ha az oroszok diktálják a feltételeket. Vagy mégis hülye? Volna más választása, akár neki, akár a többi szereplőnek, akiknek az élete egy csapásra megváltozik a megszállás következtében?

A sorozatnak ez az alapkérdése, és aki képes átlendülni a képtelenségnek tűnő politikai-történelmi alaphelyzeten (az IMDB kommentelői közül ez sokaknak nem sikerült), akkor tökéletes háttér ahhoz, hogy kiderüljön, mihez kezdenek a sorozat valóságosra sikerült szereplői egy feje tetejére állított világban.

Ami az Occupied nagy erénye, az a főbb szereplők ábrázolása: mindegyikük nehéz döntéseket kénytelen meghozni, gyakran hibáznak is, de egyiket sem lehet okvetlenül elítélni, hiszen mindegyikük a maga módján igyekszik az országa és/vagy a családja érdekét szolgálni. A helyzet azonban rövid időn belül sokkal bonyolultabb lesz, és több szereplő menet közben átsodródik az egyik táborból a másikba. Vagy éppen csak a frontvonalak haladnak át fölöttük.

Mindez a miniszterelnökön látszik a legjobban: az idealista környezetvédő Berg hamar rákényszerül a pragmatikus politizálásra, és gyakran csak sodródik az eseményekkel. Néha dühítően tehetetlen és határozatlan, de ugyan ki merne emberkedni, miközben a nyakába ültetik a világ egyik legnagyobb hadseregét? Az őt alakító Henrik Mestad egyértelműen a sorozat sztárja, néha ütnivalóan irritáló, máskor meg nem lehet nem drukkolni neki, ahogy kétségbeesetten próbálja egyben tartani a világot, ami menthetetlenül szétesik körülötte.

Talán nem spoiler ugyanis elárulni azt, hogy papíron ugyan tök jól néz ki, hogy az oroszok csak addig maradnak, amíg az olaj- és gázkitermelés el nem éri a korábbi szintet, de egyrészt pont mi jól tudjuk, mit jelent “az ideiglenesen hazánkban állomásozó” kitétel, másrészt maguk a norvégok sem úgy reagálnak, ahogy azt esetleg várni lehetett. Egymást érik a krízisek, a helyzet folyamatosan eszkalálódik, és a ma a világ egyik leggazdagabb és legélhetőbb országaként ismert Norvégia egy teljesen másik arcát mutatja a sorozatban.

A másik főszereplő Berg egyik testőre, Hans Martin Djupvik, akiből aztán hamar jóval több lesz ennél, és ha van klasszikus értelemben vett főhőse a sorozatnak, akkor ő az. Kár, hogy az őt alakító Eldar Skar egy kicsit sótlan figura, és minden hőstette ellenére sem nyújt emlékezetes alakítást - bár egy norvég sorozattól milyen főhőst is várjon az ember? Lehet, hogy pont ez a szófukar, málészájú Djupvik passzol hozzájuk.

Ott van aztán még egy házaspár, amely az események sűrűjébe kerül: az oknyomozó újságíró, Thomas Eriksen (Vegar Hoel), és felesége, egy küszködő luxusétterem tulajdonosa, Bente (Ane Dahl Torp). Egyikük a megszállókkal együttműködő kormány legnagyobb kritikusa lesz, a másiknak viszont nagyon is jól jön az oroszok pénze, és akkor még Eriksen gyerekeiről nem is szóltunk, akiknek szintén belepiszkál az életébe a történelem. Az ő normális családi életük válsága mutatja a legjobban, hogy az átlagemberek sem függetleníthetik magukat a világpolitikától.

Adjunk aztán még hozzá a fentiekhez egy halálos beteg kémfőnököt; az oroszok elől Norvégiába menekült csecseneket; a miniszterelnök terhes feleségét illetve a főnökéért rajongó asszisztensét; és végül az oroszok távozását követelő Szabad Norvégia terrorszervezetet. Ez így már lehetőséget ad arra, hogy több síkon is követhessük a megszállást és következményeit.

És vannak maguk az oroszok, akik ugyan agresszorok, de őket is sikerül megfelelően árnyaltan ábrázolni: van köztük, aki a konfliktus elmélyülése ellen küzd, és van, aki gond nélkül Ukrajnát csinálna Norvégiából is. A nagykövet asszony, Irina Szidorova, akit a litván Ingeborga Dapkunaite alakít nagyszerűen, pedig az egyik legjobban sikerült karakter az egész sorozatban. Tulajdonképpen szimpatikusabb szereplő is, mint az utolsó részekben előkerülő amerikai nagykövet, vagy az EU-t képviselő francia politikus, a sunyi Pierre.

Ahogy azt a sorozat producerei is elmondták a Varietynek, fölösleges azon rugózni, hogy mennyire valószínűtlen a sorozatban bemutatott politikai helyzet: “Jo Nesbø eredeti ötletének is az volt a lényege, hogy bizonyos események csak addig elképzelhetetlenek, amíg meg nem történnek. Van egy teljesen váratlan helyzet, és a szereplőknek ehhez kell alkalmazkodniuk. A dolgok a való életben is csak ritkán feketék vagy fehérek, mi pedig olyan konfliktusokat akarunk mutatni, amelyekben mindkét felet meg lehet érteni.”

Ennek a vállalásának az Occupied bőven eleget tesz, és tényleg nem is ítélkezik a szereplők felett. Ugyan kicsit lassan indul be, de legkésőbb a harmadik részre már sikerül az összes komolyabb szálat kifejteni, és onnantól már rendesen beránt a sorozat. Így még el lehet nézni azt is, hogy néha találni bakikat a cselekményben, vagy történnek olyanok, amik még a politikai hátteret elfogadva is valószínűtlenül hatnak (például több magas rangú politikust rabolnak el a sorozatban, mint amennyi reálisnak tűnne stb.), vagy akár azt is, hogy semennyire nem reflektál a bevándorlás kérdésére.

A sorozat feszített tempóban halad, és figyelemre méltóan ábrázolja a megszálló orosz taktikát: ahogy mondtam, nincs nyílt katonai invázió, vannak viszont civilnek álcázott alvó ügynökök, ijesztő titkosszolgálati machinációk és terroristának álcázott, valójában orosz érdekeket képviselő kommandósok. Pedig a forgatókönyv még az ukrán háború előtt született.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az Occupied ugyanúgy cinikus és önző szereplőként mutatja be az EU-t, mint ahogy az amerikaiakat sem tünteti fel kedvező színben. Ebben a helyzetben nincsenek jók és rosszak, csak érdekek és döntések vannak, no meg áldozatok, és valahol minden szereplő a körülmények áldozata.

Még azok is, akik kénytelenek együttműködni az oroszokkal, hogy elkerüljék a még rosszabbat. Ettől még nem lesz belőlük Vidkun Quisling, aki annak idején kiszolgálta a náci megszállókat, és a neve is fogalommá lett - a sorozat producerei pedig a kollaboráció kérdését is érintik: “Ha megnézzük, hogy mi is történt valójában a második világháború idején Norvégiában, könnyű azt hinni, hogy mindenki ellenálló volt, pedig az igazság az, hogy a többség nem volt hős, sokan semmit nem csináltak, voltak kollaboránsok, és néhányan még jól is jártak a megszállással. Az alapvető kérdés az, hogy te mit csinálnál ilyen helyzetben?” - mondják a már idézett interjúban.

Jo Nesbø pedig másra helyezte a hansúlyt: “Szerintem csak illúzió azt gondolni, hogy biztonságban vagyunk és a dolgok nem változhatnak meg nagyon. És ez elég ijesző, mert a dolgok bizony nagyon gyorsan megváltozhatnak” - mondta egy interjúban.

És bármennyire is elrugaszkodik a valóságtól az Occupied, kevés olyan sorozat vagy film akad manapság, amely ennyire markánsan tudna reagálni arra a valószínűtlen és veszélyes világra, amiben élünk. Bár a Homeland vagy a House of Cards sokkal reálisabb alapszituációkból igyekszik kiindulni, az Occupied által felvázolt forgatókönyv semmivel sem tűnik valószínűtlenebbnek, mint azok. Ráadásul megvan az az előnye, hogy az Occupied valóságához képest még a mienké is jónak tűnik.