Az elmúlt évek egyik legszomorúbb blamája volt az HBO Bakelit c. sorozata, amit többek között Martin Scorsese készített Mick Jaggerrel és Terrence Winterrel és egy olyan hálást témát dolgozott fel, mint a zeneipar a '70-es évek Amerikájában. A csatorna nem kevés pénzt tolt a projektbe, de aztán egy évad után elkaszálták, mert egyrészről rengeteg sebből vérzett a koncepció, másrészről komoly kreatív nézeteltérés adódott a készítők és az HBO között. Pár hónappal később a Netflix kihozott egy ugyanabban az évtizedben, ugyanabban a városban és ugyanúgy a könnyűzenéről szóló sorozatot The Get Down címmel, és megcsinálták azt faszán, ami az HBO-nak elsőre nem sikerült.

Pedig a The Get Down elsőre nem tűnt biztatónak. Már az egy kicsit bizarr koncepciónak tűnt, hogy a kicsit giccses, de egyébként kifejezetten népszerű musicaleket is készítő Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Moulin Rouge!) zenés tévésorozatban dolgozza fel a hiphop kialakulását a '70-es évek Bronxában. Mindezt úgy, hogy az egyik szerepre megnyerték maguknak minden idők legirritálóbb celebgyerekét, Jaden Smith-t, akinek még soha életében nem volt olyan filmje, amit ne röhögött volna ki mindenki. Ehhez képest bátran kijelenthetjük, hogy a The Get Down 2016 egyik legjobb sorozata, sokkal reálisabban közelíti meg a fekete kultúrát, mint az Empire, és a Bakelithez képest a zeneipari részt is sikerült pont elegendő szinten bemutatnia.

Grandmaster Flash Changed My Life

A Get Downból egyelőre csak az első hat rész került fel, de januárban érkezik még hat, amivel teljes lesz az évad. A pilot rögtön másfél órás és maga Luhrmann rendezte. Az elején még nagyon furcsa lehet a musicalek és romantikus drámák világát kerülőknek, de a végére szép lassan kiderül, hogy szó sincs 90 perces énekelgetésről, hanem a Get Down inkább egy nagyon érdekes hibrid. ami egyszerre kordokumentum, ifjúsági sorozat, musical, dráma, mese és elképesztően hitelesnek tűnő bemutatása az afroamerikai popkultúrának.

A helyszín Bronx a '70-es években, és a főszereplő egy Puerto Ricó-i fiú, Ezekiel, aki verseket ír, nagyon okos, de a gettóból való kiszakadását csak a tanára és mostohaszülei erőltetik. Van egy lány, Mylene, akivel évek óta húzzák egymás agyát, de Mylene egy igazi manipulatív csaj, hogy legyen a nézőnek kit utálnia. Mylene egyébként disco énekes akar lenni, és nagyjából itt kapcsolódik egymáshoz a '70-es évek discója és a hiphop kialakulása. A másik kulcsszereplő Shaolin Fantastic (akit zseniálisan alakít a Dope-ból is ismerős Shameik Moore), egy ránézésre 160 centis csávó, akinek az útja keresztezi egymást a srácokkal.

Ami elképesztően jól csinál az a Get Down az az, hogy tényleg érezni minden képkockáján azt a szeretetet és alázatot, amit a készítők mutatnak a műfaj iránt. A jelmezek korhűek, mindenki afro meg disco, a zene néhol régi, néhol pedig régi hangzások újra feldolgozása és nincs pöcsölés epizódokon átívelő gyengusz történetszálakkal, hanem minden egyórás résszel érzi az ember, hogy kapott valamit az idejéért. Annyi minden apró részletet lehetne itt kiemelni, hogy órákon át írhatnám ezt a cikket, szóval inkább összeszedem címszavakban az összes olyan erős pontot, amivel a Get Down kiemelkedik az átlagos zenés sorozatok halmazából.

Tini szereplők: A Stranger Things után ismét látszik, hogy a Netflix baromira érzi, hogyan kell gyerek-, tiniszínészekhez nyúlni. Ezekiel és bandája egytől egyig viccesek, cukik, de mégis elképesztően nyers, ahogy a világot látják és kezelik. Rajtuk keresztül figyelni a műfaj kialakulását, a környék változásait és az akkori politikai és társadalmi hozzáállást nem csak érdekes, de egyben tanulságos is.

Jaden Smith: Bevallom, amúgy rühellem, de Luhrmannéknak sikerült megtalálni neki a tökéletes szerepet. Smith játssza az álmodozó, elvont, spirituális, művészkedő testvért, akinek a szövegét szerintem konkrétan az idióta Twitter-bejegyzéseiből írták. Így létrejött az a furcsa helyzet, hogy Jaden Smith voltaképpen a saját fiktív mását játssza a sorozatban, és már-már szándékosan játszik rá a saját elvont gyökérségeire. Imádom.

Kordokumentum: Semmilyen zenei műfaj alapjait nem lehet megfelelően vizsgálni az akkori kor társadalmi és politikai helyzetének bemutatása nélkül, és szerencsére ezt a készítők is tudták. A nagy New York-i áramkimaradás, az ezt követő fosztogatások, az akkori utcai divat, ezekről mind mutatnak archív felvételeket egy-egy montázsban. Sőt, még Ed Koch egykori polgármester kampányát és graffitiellenességét is feldolgozták.

Ismert karakterek: Grandmaster Flash, Kool Herc, Ed Koch - csak pár olyan személy, akik a valóságban is léteztek. Ugyan utóbbi kettő csak a hat rész vége felé lesz fontos, de nagyon jót tesz a sorozatnak, hogy a Bakelittel ellentétben, nincs minden epizódba bedobva egy Bowie vagy Plant csak úgy, hanem akkor fontos szerepet is adnak nekik. Grandmaster Flash különösen fontos minden szempontból, és akkor áttérünk a következő pontra.

Távol-keleti hatások: Komplett tanulmányok vannak a hiphop és a távol-keleti kung fu filmek kapcsolatáról, és szerencsére a Get Downnak is sikerült pont a megfelelő mértékben beépíteni a saját világába Shaolin Fantasticon keresztül. Olcsó kung fu filmek nélkül Wu-Tang Clan sem lenne, annak pedig őszintén nem örülne senki. Az a kiemelt figyelem és viselkedési kód, amit a filmben megkövetel a még csak get downnak hívott hiphop egy az egyben a távol-keleti mintát követi, amitől pont annyira lesz meseszerű a sorozat, hogy még ne legyen gagyi.

A hiphop és a DJ-zés lényege: Talán még egy filmnek vagy sorozatnak sem sikerült annyira visszaadni a DJ-zés lényegét, mint a Get Downnak. Az egyik epizódban nagyon részletesen bemutatják, hogy mitől DJ a DJ, hogyan is alakult ki ténylegesen a hiphop és még az is érti, látja, felfogja a lényeget, akinek a hiphop csak random rímekbe szedett pofázás valami boom bap alapra. Csodálatosan bemutatja az akkori klubok helyzetét, az első rapperek szerepét és azt is, hogy akkor a DJ voltaképpen szellemi vezérként is funkcionált, még ha azért erre kicsit rá is játszanak.

A zeneipar bemutatása: A Bakelitben egyszerűen túl sok volt a valóságtól elrugaszkodott helyzet, ami megvan a Get Downban is, de jóval kisebb adagban. Itt nincs túlmisztifikálva a rohadék hájfejű kiadófőnök szerepe, egy-két dialógussal sikerül bemutatni, hogy a '70-es években miért is volt annyira nehéz bekerülni a showbizniszbe.

Graffiti: Ha ez nem lett volna még elég, a sorozat a graffitit is egész szépen körbejárja. A tagelés és bombingok lényege, a magányos, anonim művészek egymásra találása, a skiccfüzetek cserélgetése. "Te mit írsz?", ez konkrétan elhangzik a sorozatban, ami valószínűleg máig az első kérdés, ha két graffitis találkozik egymással.

A zene és a tánc: Nem csípem a discót, de itt legalább meg lehet érteni, hogy annak idején miért imádták annyian. Az éneklős-táncolós részeket nem vitték túlzásba, és csodálatosan mutatják be párhuzamosan a disco csúcspontját a hiphop kialakulásával. Ennél azért kicsit izgibb, ahogyan az első breakesek, DJ-k és rapperek (a sorozatban még csak wordsmithek) bulijait mutatják és jó látni, hogy mennyire autentikusan old school az egész. Még arra is figyeltek, hogy minden epizódot egy már mai rapdal vezet fel, ami reflektál az előző részekre.

Jimmy Smits: Papa Fuertét játszó Jimmy Smits magasan a legizgalmasabb karakter az egész sorozatban. Az ember egyszerűen nem tudja elhinni, hogy ez a csávó egy pozitív karakter, és mégis rácáfol erre majdnem minden epizódban. Smits egyszerűen fantasztikus végig, annyira erős, határozott és mégis összetett a karaktere, hogy nincs olyan momentum, ahol ne éreztetné a jelenlétét. Lehet, hogy Zeke, Mylene és Shao a három központi karakter, de Papa Fuerte az a csávó, aki igazán hatással van minden szereplő életére.

Vérbeli gettómese: Talán mégis csak az a legcsodálatosabb, hogy egy-egy apró dolognak milyen nagy feneket kerítenek úgy, hogy a néző egy pillanatig nem legyint lemondóan. A ritka bakelitlemez, amit mindenki akar, a get down nevű keverési technika megtanulása, az első lemezjátszók beszerzése, a rap battle, az utca etikai kódja, a másolt kazetták szerepe, a táncverseny, csupa olyan dolog, amikre felhúzni egy-egy epizódot hiba lenne, de itt sikerül ezeket csak eszközként használni, hogy a cselekményt ne csak a politikai, társadalmi és családi történések határozzák meg, hanem a fiatalok számára fontos dolgok is.

Komolyan mondom, iszonyatosan nehéz igazán negatív dolgokat említeni a Get Downnal kapcsolatban. Egy hatalmas bronxi mese az egész rengeteg nyomasztó, valóságon alapuló részlettel, gyilkossággal, drogokkal, zenével, politikával, erős társadalomkritikával. Egyedül Mylene-t lehet őszintén gyűlölni, de az ő karaktere sajnos direkt ilyen. Az más kérdés, hogy 2016-ban miért kell olyan női főszereplőt írni, aki láthatóan tök üres belül és kizárólag a naiv álmai vezérlik, illetve arra vár, hogy majd valaki más megcsinálja a szerencséjét. De ő az egyetlen, még Jaden Smith-ben is az a vicces, hogy az ember fogja a fejét a sok marhaságtól, de aztán rájön, hogy bakker a készítők tökéletesen ráéreztek arra, hogy ennek a gyereknek milyen szerepet is kell adni.

A The Get Downt egyszerűen kötelező nézni mindenkinek. Raprajongóknak, zenetörténészeknek, disco díváknak (érintőlegesen, de egész sokszor felhozzák a meleg közösség körüli problémákat is), drogdílereknek, zeneszeretőknek, a fekete és latino kultúra iránt érdeklődőknek, azoknak, akik szeretik a musicaleket vagy a gyerekszínészes filmeket vagy a '70-es évek megrögzött fanatikusainak. Így kell zenés sorozatot csinálni, hogy fogjuk Nast és Grandmaster Flash-t, a gyerekszínészekkel elküldjük őket egy felkészítő táborba, hogy felfogják a téma lényegét, majd írni egy olyan történetet, ami simán megtörténhetett volna Dél-Bronxban 1977-ben. Az, hogy sokszor látványosan kilóg a díszlet vagy green screen már egyáltalán nem zavar senkit, mert azzal, hogy látványosan meseként kezelik az egészet, és nem ingadoznak erősen a realizmus és a fikció között, mint a Bakelit, úgy tűnik a legjobb formula egy hiteles műfajábrázoláshoz. Óriási bravúr ez Luhrmann és a Netflix csapatától és már alig várom, hogy januárban kijöjjön a másik hat rész.