Nem volt rossz dolga azoknak, akik nyáron új sorozatokra vágytak. Az internetet letarolta a Stranger Things a Netflixen, majd ezt követte a The Get Down (amiről hamarosan mi is írunk), de az HBO-nak is sikerült összekaparnia magát a Night Of-nak köszönhetően, és akkor az OJ Simpson-sorozatról nem is beszéltünk. Volt viszont egy másik, még csak az első évadán túleső sorozat, amit annak idején óriási hype-pal jelentettek be, az AMC nagyon komoly arcokat szedett össze a projekthez, de a szaksajtó meg úgy alapvetően mindenki szinte teljesen ignorálta. Mi is kicsit megkésve írunk most a Preacher c. sorozatról, ami lehetett volna elképesztően jó, de az évadzáró után már világos, hogy miért hallgatott erről mindenki.

A Mad Men és a Breaking Bad után az AMC-nek már jó ideje szüksége van még húzónévre a Walking Dead mellé, és hiába készült két spinoff is (Better Call Saul, Fear The Walking Dead), már egy ideje keresik azt a sorozatot, ami hasonló kultuszt képes kialakítani, mint az említettek. Ezért is tűnt tökéletes választásnak a Preacher, egy kultikus képregény, amit hosszú évek óta próbálnak feldolgozni, de senki nem merte bevállalni. Az AMC viszont konkrétan Seth Rogent vette rá az adaptációra, és abból kiindulva, hogy a Walking Deadhez hasonlóan már ennek is külön kibeszélő műsort kreáltak és vasárnapi főműsoridőbe rakták, az AMC-nek nagyon komoly tervei voltak vele. Aztán valahol a negyedik epizódnál kezdett el gyanús lenni, hogy Rogenék sajnos nagyon elszámították magukat, mert hiába a nagy hype, az egész tisztességes szereposztás és a Preacher-képregények körüli kultusz, a kutya nem foglalkozott a sorozattal. Ez annyira komolyan kell venni, hogy a miénkhez hasonló címmel az IO9 már júniusban lehozott egy ezt a kérdéskört taglaló cikket. Pedig a Preacher egyáltalán nem rossz, de annyi idegesítő faszság van benne, hogy az ember nem győzi tépni a haját miatta.

Lehet nem véletlen, hogy 1998 sorra buktak el a feldolgozási próbálkozások olyanoktól, mint Kevin Smith, az HBO és a Columbia Pictures?

A lelkész, a tolvaj és a drogos vámpír

Kicsit nehéz leírni pontosan mi is a Preacher, és már ezzel az egy mondattal hozzá is kezdtünk a problémák sorolásába. Ugyanis Seth Rogenék az első évadban nem egy már létező történetet akartak elmesélni, hanem 10 epizódban letudni egy kvázi prequelt, ami segít a laikus nézőknek megérteni mi a fenét is néznek. Ez papíron egyáltalán nem hülyeség, mert annyira beteg, kifejezetten érzékeny témát boncolgató alaphelyzetről beszélünk, amit egy sima tévénéző - vagy egy hithű keresztény - lehet fel sem tud fogni elsőre. Viszont azzal, hogy az első évad utolsó része voltaképpen az első képregény története eléggé megnehezíti a mi dolgunkat abban, hogy igazán szimpatizálni tudjunk a sorozattal a rengeteg hiba ellenére.

A helyzet nagyjából annyi, hogy a piás, semmirekellő, full nihilista Jesse Custer egy texasi kisváros templomát vezeti lelkészként, majd ilyen-olyan módon csatlakozik hozzá egy politoxikomán ír vámpír és a besózott seggű exnője, aki folyamatosan azzal nyaggatja Jesse-t, hogy húzzanak már el ebből a porfészekből. Jesse-t közben megszállja valami természetfeletti dolog, aminek köszönhetően képes ráerőltetni az akaratát másokra. Nagyjából úgy, mint Purple Man a Jessica Jonesban. Az első 10 rész nagyjából ennek a három embernek a hatásával foglalkozik a kisvárosra nézve egészen addig, amíg el nem jutunk az évadzáróig. A probléma annyi, hogy a tizedik részen kívül talán csak egy-két olyan alkalom volt, ahol a néző választ kapott arra a kérdésre, hogy konkrétan mi a fenét is nézek én két hónapja?

A képregény és a sorozat közti különbségekre mindjárt rátérünk, de azt feltétlenül fontos leszögezni, hogy a szereposztás egészen parádés. Dominic Cooper (ő játssza Tony Stark apját a Marvel-filmekben és -sorozatokban) tökéletes választás a főszerepre, egyszerűen olyan kilátástalan, üres tekintettel képes hozni a karaktert, mint aki tényleg egy utolsó szarháziként élte volna le az egész életét. Ruth Negga (Misfits, Agents of Shield) még úgyis szórakoztató a nagyszájú Tulip O'Hare szerepében, hogy sajnos a tévés verzióban a karaktere sokkal egydimenziósabb, mint a képregényekben. Ráadásul kifejezetten szórakoztatóak Cooperrel párban, ami azért is különösen vicces, mert mindketten szerepeltek a Warcraft-filmben. Ettől még talán ő a leggyengébb láncszem mind közül, és a második évadra össze kell szedni magát a készítőknek, hogy Tulip ne csak egy károgó papagej legyen, aki állandóan ugyanarról rinyál hetente egy órát.

A három kulcsfigura közül azonban az abszolút bomba választás Joseph Gilgun volt, aki főleg brit sorozatokban - köztük a Misfitsben - szerepelt. Gilgun elképesztően jól hozza Cassidyt, az ír vámpírt még úgy is, hogy néha kifejezetten erőltetetten adnak a szájába brit szlenget és fölösleges popkult utalásokat. Gilgunnak konkrétan nincsen rossz pillanata, feltűnően imádja a szerepét és nagyon látványosan érezni lehet minden epizód minőségén, ha Cassidy kevesebb képernyőidőt kap. Még a mellékszereplők is szinte egytől egyig kiválóak (Fiore és DeBlanc az elmúlt évek talán legszórakoztatóbb fura párosa a tévében), és Jackie Earle Haley személyében olyan főgonoszt is találtak, aki külsőre is állati taszító, nyomasztó, és talán pont ezért annyira hatásos.

Vidéken nem történik semmi

Sajnos hiába fantasztikus a szereplőgárda, a készítők egyszerűen eltökölték a történetmesélést. Az eredeti képregény obszcén, erőszakos, tabudöntögető, tele van fekete humorral és fittyen hány bármilyen emberi érzékenységre, ezért is tudott közepesen izgalmas sztorikkal évekig a Vertigo legnépszerűbb kiadványa lenni. A tévésorozatra ennek csak a töredéke maradt meg úgy, hogy láthatóan próbálták a maximumot kihozni abból, amit a mai ember még képes megemészteni a tévéképernyőt nézve. Még ezt is elfogadná az ember, ha nem lett volna ennyire feleslegesen elnyújtva az első évad. Ezt a történetet konkrétan 1-2, de maximum 3 egyórás epizódban is el lehetett volna mesélni, a franc se kíváncsi arra, hogy Jesse ezredjére is próbál azokon segíteni, akik amúgy egy használt zoknit nem érdemelnének meg.

A képregények rajongójaként kezdtem el nézni a barátnőmmel a sorozatot, akinek erről az egészről fogalma sem volt, és ha nincs egy-egy kiemelkedően vicces jelenet Cassidyvel, valószínűleg nélküle fejezem már az első évadot. Tíz rész alatt egy kezem is sok a csavarok megszámolásához és szinte üvölt az egészről, hogy a sorozat fejlesztése alatt kikötötték, hogy ez meg ez meg ez lehet csak benne az első évadban, a többi oldjátok meg valahogy. Hiába gyönyörű az operatőri munka, tökéletes a zene és használnak fantasztikusan szép színeket (ami ugye lassan már hagyomány az AMC-n), ha a laikus nézőnek még a negyedik rész környékén sincs fogalma arról, hogy mit keres egy ír vámpír Texasban, miért mászkál két tökkelütött egy kávés dobozzal vagy mi az az izé, ami megszállta a főszereplőt. Ahhoz, hogy a Preacher a Trónok harca és Walking Dead szintjét megütő főműsoridős show lehessen, ez az információs mennyiség bántóan kevés. Most azt hagyjuk inkább, hogy CGI sokszor nevetségesen olcsó és belerondít a szépen fényképezett képbe, ez legyen a sorozat legkisebb baja. Na, jó, egy nagyobb spoilert most muszáj felhozni az évadzáróval kapcsolatban, szóval itt tessék tovább görgetni.

!!!SPOILER!!!

Ennyire ócska, gagyi, nevetségesen béna ábrázolást, mint ahogy "Isten" megjelent Jesse templomában, még soha a büdös életben nem láttam. Ez lett volna az egész évad kulcsjelenete, de szinte leesett a képernyőről az egész, annyira nem illet oda látványban, minőségben, dialógusban, színészileg és úgy alles zusammen semmilyen szinten. Fogalmam sincs ezt ki engedélyezte így, de ahhoz képest milyen aprólékos és kreatív az operatőri munka és díszletek, ez a kulcsjelent egy ZS-kategóriás Youtube-paródia színvonalát is csak alulról kapargatta.

SPOILER VÉGE

Nagyon fontos leszögezni, hogy a Preacher egyáltalán nem rossz sorozat, de közel sem érdemli meg azt a kiemelt figyelmet, amit az AMC szánt neki. Túl lassú, túl körülményes és túl sok mindent tart vissza mind a laikus, mind a rajongó nézőktől. Ha nem lenne ilyen gyönyörű szinte minden képkivágás (komolyan, néha tényleg olyan, mintha egy mozgó képregényt néznénk) és nem váltunk volna rajongójává Joseph Gilgunnak, valószínűleg félúton szkippeljük az egészet. Szerencsére az AMC bekérte a második évadot méghozzá plusz két epizóddal, és az évadzárót látva az is biztosnak tűnik, hogy végre elkezdik sorban feldolgozni a képregény történetszálait. Seth Rogen és Evan Goldberg láthatóan tudja, mi teszi azzá a Preachert ami, de ez az első évad legyen intő jel a készítőknek, hogy évi 400 tévésorozattal a piacon kurvára kevés lesz, ha menő arcok nihilistát játszanak a semmi közepén. Most még simán van esély arra, hogy jövőre a Preacher lesz A Tévésorozat, amiről mindenki beszél másnap a munkahelyén, de ha nem állítják meg a tökölést, akkor örökre rásütik Rogen karrierjére, hogy majdnem 20 év próbálkozás után ő volt az a szerencsés, aki feldolgozhatta minden idők egyik legkedveltebb, egyben legbotrányosabb képregényét, de már a második évben megbukott vele.