Ballers (Nagymenők) s2 (HBO)

Amennyire rühelltem az első évad elejét, pontosabban a pilotot, annál jobban szeretem most, hogy a második évadból már hat rész is lement. A két főszereplő mellé felzárkózott három első évados futballista is, nem mértem, de volt olyan epizód, amiben Rickynek tuti több idő jutott, mint a Rob Corddy alakította Joe-nak. Visszvettel a csöcskontetből és a bulikázásból is, foglalkoznak Spencer egyre kopó csípőízületével, de hálistennek nincs szó Troy anyjáról. Ami tetszik még, az új reménység, a mocsári gyökér egyetemista gyerek, igazi true redneck, szeretem az ilyen fazonokat, igaz, csak távolról. Andy Garcia a rivális ügynök vagy pénzügyi mogul vagy mialófasz szerepében pont olyan, amilyennek elképzeltem, Garcia egy ilyen, nagyon nem összetett szerepet a kisujjából kiráz. A kedvenc történetszálam a Charles-féle, azzal a fazonnal nagyon tudok azonosulni. Most éppen 4/5.

Roadies s1 (Showtime)

Csak azért nézem, mert mazochista vagyok, és írni akarok egy nagy cikket az elbaszott zenés sorozatokról és a kihagyott lehetőségről, már ha ez tényleg az. A következetlensége nagyon zavar, a karakterek építgetése kimerül egy hatodikos,m átlagos képességű gyerek rajztudományánál, bár láttam már olyan gyerekrajzot, amin bonyolultabb alakok szerepeltek, mint a sorozatban. Senki nem szerethető benne, fád, míszes, fáradt emberek, akik azt hajtogatják, hogy imádják a munkájukat, közben meg nem úgy cselekednek, a történetek csavarjait előre ki lehet számítani, a zenéje pedig meglepően gyenge, pedig ha valamit, akkor ezt Cameron Crowe-tól simán elvártam volna. Mindegy, most már nem hagyom ott, tán két rész van hátra belőle. Most éppen 1/5.

Sex&Drugs&Rock&Roll s2 (FX)

Az első évadban az volt jó, amikor a zenéről egy szó sem esett, és csak a karakterekkel foglalkoztunk, mert a magánéletük sokkal érdekesebb volt, mint amit a stúdióban vagy a színpadon csináltak, nem beszélve a hitelességről. A második évadban a zene szinte teljesen visszaszorult, és tulajdonképpen egy baráti társaság párkapcsolati gondjait és egy apa-lánya egymásra találást látunk, de mivel a színészek elképesztően jók, kivéve a Gigit alakító Elizabeth Gillest, akit vagy instruálnak arra, hogy a melleivel játsszon (mármint nem úgy, perverz disznók), vagy azt hiszi ez az egyetlen üdvözítő út a befutásra, pedig nem, nem az. Ráadásul ő tud is énekelni, ugye (apróság, de minden, amit hallunk a sorozatba, azt a színészek éneklik). A legjobb az évadban persze az a történetszál, amiben Bam Bam és Rehab színre viszi Rehab Feast című musicaljét Campbell Scott-tal. Most éppen 3,5/5.

The Last Ship s3 (TNT, jön a Viasatra)

Tudom, hogy ostoba, kiszámítható és lapos, tudom, hogy manipulál és az amerikai zászlót lengeti be az orrom elé, tudom, hogy logikátlan és pátoszos, de posztapokaliptikus akciósorozat, amiben egy hajó úsz meg mindent, baszki, és a kapitánya, ha azt kéri, tűzbe mennék érte. A harmadik évad tök érthetetlenül és teljesen ad hoc játszódik Ázsiában, a negyedik meg majd, gondolom,Európában fog, vagy mittudomén, amíg van üzemanyag, addig a Nathan James megy előre és terjeszti az igét, USA, USA, USA. Akkor nézem, ha az agyamat ki akarom kapcsolni, és csak az érdekel, hogy a jófiúk jók legyenek, a gecik meg rémesen gecik. Most épen 3/5.

Survivor's Remorse s3 (Spike)

Nekem 2014-ben az év meglepetés-sitcomja volt a bostoni gettóból kimosakodott kosársztár és pereputtyának története, amiben a legjobb Uncle Julius és M-Chuck karaktere volt, mert úgy tudott a feketék mindennapi problémáival foglalkozni, hogy nem prédikált, és nem érezted magad kellemetlenül tőle fehér emberként, viszont kurva viccesen dolgozott fel a nemi betegségektől a leszbikusokat érő diszkrimináción át mindent. A harmadik évad elején a Juliust alakító Mike Epps kiszállt, mert elment Buck bácsizni, amit persze megszívott, mert nyolc rész után elkaszálták a sorozatot, míg a Survivor's Remorse igencsak folytatódni fog, bár nélküle feleannyira vicces csak. Ha önironikus, a feketéket is kiröhögő, feketék írta sitcomra vágysz, ez a sorozatod. Most éppen 3,5/5.

Ray Donovan s4 (Showtime, itthon HBO)

A bostoni akcentussal a Survivor Rob Marianója óta kenyérre lehet kenni, amikor nászúton voltunk és Bostonból mentünk át komppal Salembe, a kapitány idegenvezetését is csak azért élveztem, ahogy mondta, nem azt, amit. A Ray Donovan most, a negyedik évadra már a nyomorúság és a kétségbeesés olyan fokára jutott el, hogy ilyet tévében én még nem láttam - mert az addig rendben van, hogy a hős elé akadályokat kell görgetni, meg jellemfejlődés a habzsidőzsiben annyira nincsen, de basszameg, itt mindenki szív, még többet és még nagyobbakat, mint a The Killing két verziójának szereplői összesen. Ha a tévésorozatoknak van Pearl Jamje, akkor a Ray Donovan az, kész csoda, hogy a nézők nem követnek el tömeges öngyilkosságot hetente. A karakterek ettől még érdekesek (kivéve Ray gyerekeit), Liev Schreiber nagyon jó, a testvéreit alakító Eddie Marsan és Dash Mihok dettó, Jon Voight egy állat, Paula Malcomsonnak meg minden manírját megbocsátom a Deadwood óta. Most éppen 3/5.

Queen of the South s1 (USA Network)

Egy mexikói teleregény amerikai változata, ami egy mexikói nő felemelkedését mutatja meg, azt, hogy lesz az utcai pénzváltóból az USA déli részének kábítószerforgalmát uraló erős kezű zsarnok, és persze az alapját a kolumbiai Griselda Blanco szolgáltatta, aki a hetvenes-nyolcvanas években kereste magát gennyesre az USA-ba becsempészett, elképesztő mennyiségű kokainon. A szappanoperás alapok néha kilógnak, a sztorit úgy építik fel, hogy a főhős Teresa (Alice Braga) jövőbeli önmagától kap útmutatást, amikor éppen szarba kerül - én ezt kihagytam volna, akkor már legyen rendes flashforward, ez a szellemsidekick dolog engem zavar. Ettől eltekintve a sorozat jó, a melodráma nagyon vissza van véve benne, a színészek eladják a karaktereket, az akciók kellemesek, és Teresának lehet drukkolni rendesen. Négy rész után időhiány miatt lepihentettem, majd ledarálom a többit egyben. Akkor éppen 4/5.