Én nem emlékszem, mikor volt olyan utoljára, hogy barátaim egymásra traktálnak egy sorozatot a Facebookon. A kevésbé ismert, lopakodó sorozatoknak van hagyománya (rád nézek, Breaking Bad), meg vannak olyanok is, amikre évekkel később találnak rá emberek (most pedig rád, Firefly), de hogy gyakorlatilag a premier napján a falam fele azzal volt tele, hogy emberek vagy egymásnak ajánlgatják a Netflix új, nyolcrészes sorozatát, vagy pedig azzal, hogy újságok és blogok teszik ugyanezt.

A Stranger Thingsről egyetlen egy dolgot érdemes tudni. Azt, hogy ide leírok 15 filmcímet, és ezekből össze lehet nagyjából rakni a stílusát, történetét, hangulatát:

• E.T. - A földönkívüli
• Tűzgyújtó
• A dolog
• Az
• Állj mellém!
• Poltergeist
• Harmadik típusú találkozások
• Carrie
• Rémálom az Elm utcában
• Kincsvadászok
• Ragyogás
• Beyond The Black Rainbow
• Under The Skin
• X-Akták (jó, ez sorozat, de na, a CC-n vagyunk)
• Silent Hill (jó, ez meg egy videojáték-sorozat, de maradjunk nyitottak)

Ebből a listából elég egyértelmű, hogy a Stranger Things főleg egy főhajtás a nyolcvanas évek gyerekfilmjei, a Spielberg-istálló munkái, és Stephen King regényei előtt. Képzeljük el az összes filmet, sorozatot, játékot, és mindenféle popkultúrát, amit 6 és 16 éves korunk fogyaszthattunk: ezt gyúrja össze nyolc részbe a Duffer testvérek sorozata.

Majdnem leírtam, hogy a Stranger Things egyszerűen kezdődik, aztán végiggondoltam, hogy mi is történik az első részben: szerepjátékozásból hazafele egy kissrác valami szörnyűséget lát az erdőben, és szőrén-szálán eltűnik. Anyukája (Winona Ryder) teljesen kiborul, testvére magába fordul (Charlie Heaton), a kisváros rendőrsége, élükön a magát rendszeresen kiütő serriffel (David Harbour), tehetetlen. A barátai elindulnak megkeresni Willt, de helyette csak egy majdnem kopaszra borotvált, szótlan lányt találnak (Millie Bobby Brown). Aki egészen furcsa dolgokra képes.

Szóval ebből a kettő dologból áll össze a Stranger Things, aminek az egyik fele egy hatalmas utalás minden filmre, könyvre, egyéb dologra, amit csak el tudunk képzelni az utóbbi harminc évből, a másik pedig egy izgalmas thriller egy eltűnt gyerekről, és egy kisváros titkairól. Harmadrészt pedig egy gimis dráma, ami egyértelműen a leggyengébb rész az egészből. De mi az erőssége?

Például az, hogy a Duffer testvérek és Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban-sorozat, ami ebben a kontextusban nem a legjobb referencia, de mindegy) megpróbálták a lehető leghűbben visszaadni a nyolcvanas évek filmjeinek stílusát, ezért nincs kapkodás, nincsen kamerarángatás, hanem minden szépen komponált, lassú, kimért, és ettől kicsit olyan, mintha letűnt korok filmjeit néznénk. A forgatókönyvírásban viszont szuperül sikerült összehozniuk teljesen elszállt ötleteket (amiket nem spoilerezek, mert nem vagyok szemét), olyan egyszerű, drámai elemekkel, mint egy gyerek eltűnése, a gyász, és hogy ez milyen hatással tud lenni egy egyedülálló anyára.

Én elmondhatatlanul örülök, hogy Winona Rydernek megadatott egy második lehetőség kritikailag sikeres sorozatokban (tavaly a Mutassatok egy hőst!-ben tűnt fel), a Stranger Things most egészen biztos, hogy olyan közönséghez fogja eljuttatni az arcát, aminek a tagjai soha a büdös életben nem hallottak a Nyakunkon az életről vagy a Heathersről.

Ahogy annak is örülök, hogy hirtelen feltűnt két olyan tehetséges csávó, mint a Duffer testvérek, akiknek pár rövidfilmen, egy Hidden című horroron, és a Wayward Pines forgatókönyvén kívül nem sok mindent tettek le az asztalra, de ez elég volt, hogy meggyőzze a Netflixet, kapjanak elég pénzt egy nyolc részes sorozatra. A Netflix nemrég indított egy új, kifejezetten független filmeseknek szóló támogatói programot (ennek eredménye a Hush, és a Rebirth a filmek között), amikkel kisköltségvetésű, de bevallottan műfaji filmeket támogat. Ezek szerint a sorozatoknál is jó szemük van, én nem lennék meglepődve, a retrófetistiszta Ross és Matt Duffer egyszer csak egy Marvel-film közelében kötne ki.

Direkt csempésztem bele azt a szót az előző mondatba, hogy retrófetisiszta, mert a Stranger Things néha olyan, mintha belépnénk egy skanzenbe, amit az E.T. alapján építettek. Iszonyatosan hangsúlyosak az arra a korra jellemző kellékek (a hatalmas walkie-talkie-k például), a kamera olyan örömmel veszi ezeket a tárgyakat, mintha valami fétisvideót néznénk. A zenére ugyanez igaz (a The Clashtől a Should I Stay Or Should I Go nagyon hangsúlyos), a főcímért a texasi S U R V I V E nevű banda tagjai felelősek, és ha becsukott szemmel hallgatjuk, olyan, mint John Carpenter-horror aláfestő zenéjének modern feldolgozása. Szolgalelkűen követi ezt a kort, mintha a Duffer testvérek legalább ezen keresztül újra tudnák élni a fiatalságukat.

Ami csak azért vicces, mert 1984-ben születtek mind a ketten.

Egyelőre a levegőben van, hogy készül-e folytatás a Stranger Thingshez, a Dufferek tervezik, állításuk szerint annyira kidolgozták a sorozat mitológiáját, hogy bármikor tudnának meríteni belőle. Én jobban örülnék annak, ha tényleg lenne, de egy másik történettel, másik stábbal. Mert egyáltalán nem érzem úgy, hogy az első évadot folytatni kellene, hiába tündériek a gyerekszínészek, és hiába lehet végtelen ideig nézni a pánikoló Winona Rydert, kíváncsi lennék, hogy mit képesek kihozni egy olyan korszakból, aminek a tárgyait nem imádják.

Stranger Things, a Netflix műsorán