Van az úgy, hogy az ember ha megfeszül is, belebukik abba, amit csinál. Pedig minden adott a sikerhez, (papíron) jónevű szereplőgárda, neves, a témához értő alkotó, olyan producer, akinek a kezében a szar is arannyá változik, és egy olyan téma, ami egyszerre szexi, érdekes és eladható. És a végtermék egy lenyűgözően széteső, halom szar. Na, ez a Roadies.

A Showtime sorozatának pilotját vagy 3 hete láttam, miközben egy szállodai szobában vártam az esti EB-meccs kezdetére. Pont volt ugye egy óra a hatórás és a kilences meccs között, túl voltam a Magyarország-Ausztria meccsen, szóval feldobottan, abszolút pozitív gondolatokkal teli fejjel ültem neki, nem volt prekoncepcióm, sőt, ha volt is, az pozitív volt, mert hát Cameron Crowe a nosztalgikus Majdnem híres és a grunge-korszak születéséről (is) szóló Facérok óta nekem ott van bent a szívem csücskében, és ezt a sorozatot ő jegyzi alkotóként. Meg íróként. Meg rendezőként. Meg showrunnerként.

Executive producernek megkapta maga mellé J.J, Abramset, aki ha mást nem is, de jótanácsokat tuti tud adni, gondoltam, elfoglalt ember, annyira nem ér rá, de a könyveket elolvasva biztos látja, hol van baj (már ha van, ugye, prekoncepciómentes délután volt, mondom). A szereplők között ott van Luke Wilson és Carla Gugino, utóbbi Christina Hendricks helyére érkezett, gondolom azért, mert jobb színésznő, vagy mert ebben a sorozatban nem a csöcs lesz a lényeg, nem tudom. Mellettük ott van még Imogen Poots, az egyik legtehetségesebbnek tartott brit színésznő, és egy nagyszerű téma: egy rockzenekar turnéja a kisegítő személyzet szemszögéből és kalandjain át.

Insider téma, jóhogy, Aaron Sorkin ebből épített karriert, az HBO meg a Törtetőkkel megmutatta, hogy évadokon át lehet ugyanazt az egy ötletet tekergetni, és bármennyire is ellenszenves faszfejek a karaktereid, a nézők imádják a kulisszák mögé bepillantó, hogyan-készül-a-kolbász jellegű cuccokat, mert bennfentesnek érzik magukat tőlük egy kicsit. Pedig egy turné kulisszái mögött vagy éppen egy online lap szerkesztőségében, de említhetnék egy kosárfonó Kft-t vagy vasgyárat is, pontosan ugyanaz történik, mint bármelyik másik munkahelyen. Vannak főnökök és beosztottak, seggfejek és cukipofák, történnek vicces dolgok és vannak nagyon unalmas napok, kialakul egy sajátságos belső nyelv, bennfentes poénokkal és összenézésekkel.

Persze a szex-drogok-rakenroll szentháromság miatt egy turnéról szóló dramedy érdekesebb, mint a kiskunhalasi Harang Öntő 2001 BT egy évének krónikája, hiszen a melósokat néha nem nagyon lehet megkülönböztetni a zenészemberektől, és még egy olyan, unalmasnak tűnő pozíció, mint a produkciós menedzseré is izgalmasabban hangzik, ha egy zenekar mögött kell betölteni, mint egy zálogházban, már ha ott van gyártási igazgató. (Jó, egy turnén nem ugyanazt jelenti, de hagyjuk). Szóval minden adott volt, ráadásul, és ez most nem a majom fényezése, hanem tény, az elmúlt 30 évben nem egy nagy zenekarral dolgoztam, voltam pár turnén is, roadoltam is, cígöltem is, de voltam sima turnékellék is, szóval ismerem ezt a világot belülről.

Egy óra múlva meg csak ültem tátott szájjal, és nem értettem semmit. Ha egy ilyen forgatókönyvből, így leforgatott pilotot adna ki a kezéből teszem azt a Kálomista-művek, nem lenne az a mutyizós MTVA-vezér, aki be merné rendelni, és nem, nem túlzok, a Fapad első része a Roadies-hoz képest egy jól átgondolt, minőségi munkának tűnik így utólag. Elképesztően széteső forgatókönyvből dogozott Crowe, amiért csak saját magát hibáztathatja, hiszen ő írta, de sajnos azon túl, hogy volt egy - számára - nyerő ötlete a rockbiznisz kulisszáiról, semmit nem tett bele, ami az embert arra késztetné, hogy nézze. A központi karakterek hamisak és harsányak, sem a Luke Wilson alakította turnémenedzser, sem a produkcióért felelős nőt (exfeleségét, nesze, egy klisé a halomra) alakító Carla Gugino nem tud mit kezdeni azzal a szereppel, amiben olyan konfliktusokat kell megoldaniuk, hogyaszongya a zenekar koncertjén nem durranhat petárda. Mert akkor baj lesz. Tessék kitalálni, mi durran a pilot 52. percében.

A stábtagokat sem sikerült jól megírni, mindenkinek van valami kattanása, de olyan szinten, hogy pl. a gitártechnikus (aki egyszemélyben a bőgőért is felel, de egy gitárt nem hangol be vagy húroz fel az első két részben) brit akcentussal beszéli az angolt, miközben New Jersey-ből származik, de ezzel mindenki tisztában van, csak nem szólnak neki. És ebben mi a truváj? Vagy ott van a koncertek helyszínén gördeszkán közlekedő fénytechnikus, aki nem is az, mert a koncert alatt nem világít, ő csak a cájgot rakja össze, amit viszont nem az állandó stábtagok szoktak, hanem az erre a célra a helyszínen felkért ipari alpinisták, vagy éppen a világítást szállító cég emberei (akik nem számítanak roadnak), de mindegy is, mert a csaj (Imogen Poots) ki akar szállni a buliból, és egyetemre menni, és mivel ezt vagy hatszor el is mondja, mindenki tudja, hogy nem fog elmenni.

Kiszámítható konfliktusok követik egymást (egy megveszekedett rajongót nem szabad beereszteni a backstage-be, de bemegy, mert megdugatja magát az egyik biztonsági emberrel), és olyan marhaságok, mint a fénytechnikus csaj kiselőadása arról, hogy a turné már nem mond neki semmit, mert ugyanaz a setlist minden este, vagy az, hogy a stáb tagjai körben állva imádkoznak a koncert előtt, esetleg az, amikor az indián biztonsági főnök beleszagol a levegőbe, és azt mondja, minden rendben lesz, és ettől mindenki megnyugszik. Ilyen széteső, rosszul vágott, kontinuitási hibáktól hemzsegő pilotot életemben nem láttam. Egyes szereplők megjelennek, aztán eltűnnek, mintha sose lettek volna, mások egyszerűen besétálnak, és onnantól a zenekar mellett dolgoznak CSAK ÚGY, a stáb főnöke egy pisztollyal hadonászó őrült, szóval az egész kép kábé annyira hiteles, mintha egy néptánccsoport vidéki hakniját egy Wembley-bulinak állítanánk be, ahol a színfalak mögött hegyekben áll a kokain.

A pilot két éven át készült, a szereplőcsere mellett sok uóforgatással és láthatóan az utolsó pillanatban beszuszakolt történetszállal, így adtam még egy esélyt a dolognak, és megvártam a második részt is, ami ugyan egy fokkal jobb volt, de pont olyan széteső és rossz forgatókönyvet igyekezett megvalósítani, mint az első. Rockzenéről jó sorozatot forgatni nem nagyon lehet ezek szerint, mert ez már a sokadik próbálkozás, amiből semmi jó nem sült ki. (Erről majd egy külön cikkben megemlékezünk.) A Roadies-t nyugodtan ki lehet hagyni, nem maradunk le semmiről.