Soha nem dolgoznék gyerek-tehetségkutatóban. Nem mintha felmerült volna a nevem, egyik kertévé sem evett meszet, nem vagyok kameraképes sem fejben, sem véleményben. Élőben nehéz kiszedni a basszameget, ugye. De ha kérnének, akkor sem. Azért nem, mert nem tudom, hogy mondanám meg a nyolcéves, hóttcuki csorbacsíknak, hogy ne akarjon verset mondani, mert nem jól csinálja, mert látom, hogy nem belülről jön, azért, mert késztetése van rá, hanem csak azért, mert a szülei kitalálták, hogy Pistike márpedig a tévében lesz, és utána majd megy roadshowban haknizni Kiskunra. És én legyek az, aki összetöri? Akit utána leköp a szomszéd a csemegepult előtti sorban? Frászt.

Az persze járható út, hogy a leghamisabb előadásra is azt mondom, hogy nagyszerű, és az elrontott fejenállást is díjazom, 24 ponttal, mintegy figyelmeztető jelleggel, azért nem maximum, mert béna vagy, de ezt nem mondom, mert nem akarok törést okozni, csak odavágom a 24-et, és nem a maximum 25-öt. Ez sem menne, mert nem tudok rezzenéstelen arccal hazudni a kamerába, meg úgy sehova, senkinek. A Kismenők viszont az a fajta műsor, ahol a zsűri nem tudta elsunnyogni a feladatát, hiszen a félrecsúszott koncepcióban a szerepük legalább olyan fontos volt mint a szereplőké - lemértem, egy háromperces előadásra 6, néha 7 perc zsűrizés jutott. És ez így nem jó.

A Kismenők és az összes gyerek-tehetségkutató a gyerekekről kellene, hogy szóljon. Nem a zsűriről, nem a gyerek anyjáról, nem a műsorvezetőről, hanem a gyerekről. Mert ő van középpontban, ő produkálja magát, hadd legyen már ez az ő napja. Kicsit kérdezgessük. Hagyjuk beszélni. Hadd mondja el, mit gondol, mert gondol ő is, csak meg van szeppenve, mert az asszisztens néni azt mondta neki, hogy álljon az X-re, és akkor beszéljen, ha kérdezik. Sokkal jobban élveztem volna a TV2 tegnap befejezett műsorát, ha Somát, a dobost a döntőben beszéltetik egy kicsit, és mondjuk a szintén rém lelkesnek és tehetségesnek tűnő gitáros kiskölyökkel közösen arról beszéltek volna, milyen zenét szeretnek, vagy arról, hogy lehet-e más ilyen idősen azzal csajozni, hogy rockzenész vagyok. Vagy hogy menő-e az Iron Maiden-póló manapság.

De nem, nem ez történt, hanem az, hogy egy számomra csak plakátokból és giccses videóklip-részletekből ismert, rém fura, kályhaezüst színűre festett hajú zongorista arról beszélt, hogy Soma jó példakép a gyerekének, és hogy példát mutat. Fasza, tegyünk terhet a kisklambóra menten, te vagy a példa, most, 11 évesen, el ne kúrd, hallod. A döntőben a kismenők mellé nagymenőket tettek, Feke Pált, Kállay-Saunderst, Freddie-t, akik hálistennek pontosan tudták, hogy ez nem az a műsor, amiben nekik kell menőzni, és meglepő alázattal viselkedtek, ami jó pont, tényleg.

Ráadásul Kállay-Saunders esetében még értelme is volt a dolognak, az Üzenet tánccsapat családon belüli, pontosabban gyerekek elleni erőszakra felhívó, kissé egyszerű eszközökkel előadott, de erről még nagyon hatásos táncelőadásához pont passzolt is a Running című nótája. A produkció igazán mellbevágó volt, ha egy gyerek azt táncolja el a színpadon, hogy kénytelen menekülni a szülei ökle elől, akkor arra jobban odafigyel az ember, és megfogadja, hogy ha ilyet lát, akkor nem fogja befogni a száját azzal, hogy "nem az én dolgom." (Ha nem derült volna ki eddig, rám Soma dobos és az Üzenet hatott leginkább.)

A nyertes énekes kiskölyök magában nagyon ügyes volt, de ahogy azt Sománál is meg lehetett figyelni a Nagy Sztár jelenléte nem stenkelte, hanem idegessé tette, és sokkal többet hibázott, mint szokott. A hangja tényleg jó, de még nem mutál, azaz hogy mi lesz vele 3-4 év múlva, azt megtippelni sem lehet. Az éneklés azonban, mint mindig a vegyes tehetségkutatókban, a legmegbízhatóbb műfaj, a legkönnyebb azonosulni vele, és (jó esetben) nem hozza a frászt az emberre, mint tette azt a gumitestű kislány, aki az Ördögűző legkeményebb pillanatait megidézve császkált a színpadon már megint, és a füle mellett, a lábával töltött teát magnak az asztalon. Pedig neki is meg volt csinálva a műsora, fel volt rendesen építve egy témára, nem csak kiált, és hajlékonykodott, az ugyanis adottság, nem truváj.

Összességében véve a döntőbe tényleg olyanok kerültek be, akik odavalók, ügyesek, tudnak valamit, és láthatóan akarnak is azzal foglalkozni, amiben megmérettettek. Jó, a Zita nevű, ötéves kislány nem biztos, hogy előadóművész lesz, de kit érdekel, itt volt, cuki volt, a kis pajtásai meg biztos nagyon büszkék rá. És minek olvas az ember adatlapot ilyenkor, komolyan, kell az nekem, hogy itt bőgjek posztírás közben? (Álmaid szülinapi bulija: Az utolsó szülinapom, amikor anyukám még élt.)

A Kismenők sokkal jobb lett volna, ha a gyerekekkel többet foglalkozik, ha a díszlet nem olyan elképesztően béna, mint amilyen lett, és ha nem az lett volna a lényeg, hogy az RTL hasonló műsora előtt kijöjjenek vele. Mondjuk Balogh Somát köszönöm nekik, remélem volt annyi esze a TV2-nek, hogy a VOLT fesztivállal felvegyék a kapcsolatot, és megkérjék a Maiden dobosát, az ilyen dolgokra amúgy is szívesen rábólintó Nicko McBraint, hogy dzsemmelgessen egy kicsit vele a júliusi buli előtt. Na az elég sokat lökne a srácon.