A csavarlazító nem egy jó dolog. Illetve de, csavart lazítani, arra tuti jó, ara találták ki, gondolom, a neve is onnan van, de szipuzni vele nem jó. Szipuzni eleve nem jó, szétkúrja az agyadat, meg úgy amúgy mindent a szervezetedben, szóval isten ments, hogy még egyszer, de igen, volt olyan, hogy megfogtam a csörgős zacskót. A sziputól jön a fless, hallucinálsz kicsit, és eldőlsz, utána meg büdös vagy és nagyon szarul érzed magad. A képek sem feltétlenül jók, nekem volt egy olyan, hogy a mellettem ügyködő haveromat láttam kb, ezer példányban, kurva nagy volt a feje, és tökpucéron rohangált a parkoló betonján, én meg ettől nagyon féltem.

Na ez lófasz se’ volt a tegnapi Nagy Duett mellett.

Az egyszerűbbnek látszó produkciókban is volt valami amitől sírtam, Kucsera Gábor hangja például elképesztő, én nem hittem volna, hogy bárki is képes ennyire szarul énekelni, altatót könyörgöm, ne, soha senkinek, gyereknek főleg ne. Dér Heni hangja megmenti persze, a közönség nőtagjai meg szívesen nézik, ahogy egy ilyen faszi csinál magából hülyét, mert az aranyos. Aztán ott voltak Loláék, akiket eddig a jóisten tartott bent a versenyben, mert az lehet, hogy Markó Robi mindent megtett ami tőle telik, de Lola nem tudja elengedni magát, nála van egy fék legbelül, és így a produkciók unottak, biztonságiak lesznek. Az meg megint más kérdés, hogy aki azt hitte, Britney Spearst énekelni a egyszerű mostanra meggyőződhetett róla, hogy nem, nem az, nem is tudom hányadik magyar énekesnő foga törik bele a bugyuta popnótácskákba. Loláék mentek, én nem bánom, mert mindenkinek így lesz a legjobb szerintem. Sramekékre konkrétan nem emlékszem, sajnálom, ennyire jellegtelen páros még nem volt a Nagy Duettben soha.

A szürreális bábszínház kategóriából éppenhogycsak kimaradt Hevesi Tamás és Kulcsár Edina LGT-nótája, amit Hevesi annyira jól énekelt, hogy csak néztem, pár sorban Pici bácsi köszönt vissza dörmögve, megint másutt meg Somló, nem is tudtam, hogy Hevesiben ennyi van, komolyan. Kulcsár Edina hangja is kilométerekkel jobb, mint amit a többi amatőrnek adott a természet, ráadásul nagyon jól és felszabadultan mozog a színpadon, tudja, mik az erényei, és ki is használja azokat - de valahogy pont emiatt nem drukkolok neki annyira, hiszen nincs meg benne annyira a bénaság faktor, ami igazán szerethetővé teszi.

Ott van viszont Demcsák Zsuzsa, aki az első adásban olyan gátlásokkal küzdött meg, amikkel én pl. soha nem tudnék, és valahogy el tudta engedni saját magát arra a szintre, amin Schobert Norbi rutinból létezik. Ami a tegnapi teljesítményét a többiek fölé emeli, az továbbra sem a hangja, (mert nem fog tudni énekelni soha) hanem az a talpraesettség, amivel lekezelt egy színpadi malőrt, hogy nem szól a mikrofonja. Látszott az arcán, hogy tudja, de leszarja, és tovább üvöltötte a Bangó Margit-nótát, akkor, amikor nála sokkal rutinosabb énekesek is becsődöltek volna. Akinek pedig a Sztárban sztár és a Nagy Duett a legjobban jött, az Pál Dénes, akiről végleg kiderült, hogy mindent el tud énekelni, és kifejezetten vicces is.

Az adás gerincét viszont nem ezek az előadások adták, hanem a trashbe hajló, szürreális látványvilág, a Berki Krisztián féle Kacsatánc, amihez foghatót én még soha nem láttam tévében, na jó, Japánban egy tévévetélkedőben talán, amiben iskoláslánynak öltözött harmincas nők verték gumikalapáccsal pár pasi farkát valamiért, de az Japán, ott ez mindennapos. A kacsának beöltözött, fűzöld szakállú Berki egy idő után már meg sem próbálkozott az énekléssel, de akkor már mindegy volt, a kontrasztot adó Fésűs Nelly viszont a fejébe vette, hogy akkor is eltolja a leggyorsabb részeket is, ha belegebed, és kis híján el is ájult a végére, mindezt talpig kacsában, a színpadi őrület kellős közepén.

Berkiéket látva azt jegyeztem fel magamnak, hogy ezt nem lehet űberelni - ebből is látszik, hogy nem a tévében dolgozom, mert a műfűvel borított színpadra egyszer csak bejött egy ló, rajta az Árpádnak öltözött Pintér Tibor, és lassan körbeporoszkálta Rubint Rékát, aki valami magyar ősasszonyként ült a műanyagban egy dobbal az ölében, és olyan átéléssel (és hamisan) gajdolta Demjén rettenetes Honfoglalás című nótáját, hogy nem lehetett nem tátott szájjal bámulni. Rubintban az a pláne, hogy embertelenül ráfeszül ezekre a feladatokra, és hiszi, hogy ő most jól elő is adja őket, amitől sokkal, de sokkal viccesebb és szórakoztatóbb lesz, mint a közepesen tehetséges énekesnőnek számító Kulcsár, vagy Schobert Norbi, aki viszont belemerevedett a bohóc szerepbe, és simán ki kellett volna esnie Keresztes Ildikóval együtt.

Az est fénypontját megint Pachmann Péter és Péter Szabó Szilvia jelentette, hihetetlen, ahogy a Mokkában és a Tényekben az egyik legsótlanabb műsorvezetőnek tűnő Pachmann hétről hétre egyre jobban kivetkőzik önmagából, és teljesen elereszti a dolgot. Ha kell, Rockynak öltözve ugrál egy ringben, és álkeménykedik, közben énekel és eljátssza a bokszbajnokot, nem lehet nem röhögni rajta, mert ő maga is ezt teszi, és élvezi. Péter Szabó Szilvia most nem volt annyira jó, mint eddig, de ez ebben a produkcióban semmit nem számított, ha csak ült volna a ring sarkában, az sem érdekelt volna senkit.

Egy dologról eddig nem esett szó, pedig kellett volna: az alkotók nagyon jól összerakták ezt a műsort. Nem mondom, hogy nem voltak bakik, nemcsak Demcsák mikrofonjával voltak gondok, és nem biztos, hogy nem lehetett volna olyan kameraállást találni, amiben nem látszanak a színpadépítők, de amit ebbe az adásba beletoltak, az előtt le a kalappal. A díszletek pörögtek, a táncosok minden számban ott voltak, és kurva jót nyújtottak, innen is gratula.