A Bakelitben az HBO mindent megtett, amit csak lehetett. Olyan csapatot trombitáltak össze, amiben egymást érték a különböző díjjal kitüntetett alkotók, kezdve Martin Scorsesével, Terence Winter társalkotó/rendező/executive produceren (interjúnk) és a főszereplő Bobby Cannavale-én (interjúnk) át Mick Jaggerig. Ehhez jön még hozzá az elképesztő összegeket felemésztő jogdíjköltség, de az HBO úgy volt vele, hogy ha valamibe, hát ebbe az évek óta dédelgetett projektbe megéri befektetni. A kritikusok viszont egymás után írták a lehúzó kritikákat, a nézettség pedig kiábrándító volt egy ilyen méretű projekthez képest. Az egyértelmű, hogy az HBO igyekszik menteni a menthetőt, de arra senki sem számított, hogy kirúgják Terence Wintert, aki már a Gengszterkorzót is készítette a csatornára, és úgy tűnt, hogy a jó kapcsolatukba ez az esetleges bukta is belefér.

Hú, de rossz volt ez a Bakelit

A második évadra új showrunnert (az atyaúristen, aki az egész produkcióért felel) hoznak, hátha még ki lehet mérni a vizet az óriási ladikból. Ennek tudatában nézni a sorozat epizódjait különösen meta élmény, hiszen a 10 epizód alatt pont azt látjuk, hogy a főszereplő Richie olyan mély gödörbe ássa magát, amilyenbe csak lehet, majd mikor végre rájön, hogy nagy a baj, akkor megpróbál belőle kievickélni. Előfordulhat, hogy ő sikerrel jár, maga a sorozat azonban szinte helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Az mindenképpen pozitívum, hogy a pilotot levezénylő Scorsese után a későbbi rendezők is igyekeztek hűek maradni a mester által lefektetett alapokhoz.

Vékony jégen táncol a sorozat, néha önmaga paródiájává válik, ahogy a Scorsese filmjeiben használt megoldásokat dobálják egymásra a nagyobb hatás érdekében. Ennek ellenére, aki ránéz egy jelenetre a sorozatból, az jó eséllyel be fogja tudni azonosítani. Vagyis kívülről tényleg nem hasonlítható semmi máshoz a sorozat, pedig ezernyi másik fut a különböző csatornákon, illetve streaming szolgáltatókon. Ez azonban hátrány is, mert ha kicsit jobban elmerülnénk az ezer szálon futó történetben, ami főleg az American Century mindennapjait emeli fókuszba, sok magánéleti szállal, hamar rájövünk, hogy a legtöbb bántóan felszínes.

Különösen fájó ez a sorozat kedvéért kitalált zenei előadók esetében, ahol gyakran nem sikerül a nézőből azt a hatást kiváltani, ami összhangban lenne a Bakelit világában történtekkel. Ráadásul az epizódok felépítése sokszor volt egyenlőtlen: egymás mellé kerülnek jól működő és élvezetes szálak és kifejezetten unalmasak. Legfőképpen Richie élete fut zátonyra a szó szoros és átvett értelmében egyaránt. A feleségét, Devont alakító Olivia Wilde mindent megtesz ebben a hálatlan szerepben, de egy színésznek limitáltak az eszközei, ha egy figura megmentéséről van szó. Hiába látunk jeleneteket a múltjukból, amikor lángra lobbant közöttük a szerelem, nem elég ahhoz, hogy tényleg bevonódjunk a kapcsolatba. Szegény gyerekek szinte csak díszítőelemnek vannak a sorozatban, látszik, hogy a készítők meg sem próbáltak belegondolni abba, hogy milyen lehetett a Finestra család, míg rendben mentek a dolgok.

Ez is a felszínességre vezethető vissza, ahogyan az is, ahogy a történet lavírozik a 70-es évek egyik legizgalmasabb évében. Ahogy azt a pilotról szóló kritikánkban is írtuk, a sorozat valós történeteken alapul, amiknek nagy részét Mick Jagger szolgáltatta a készítőknek. Egy részük (például a fináléban látható eset a Nasty Bits énekesével, Kippel) papíron lehet, hogy izgalmasnak hangzott, de mivel 10 rész alatt sem kedveltük meg a figurát, így nem érdekel minket különösebben, hogy a banda lemarad-e A Nagy Lehetőségről vagy sem.

Úgy is nehéz sikersorozatot csinálni, ha érdekel minket a főszereplők sorsa, hiszen az HBO azt kéri tőlünk, hogy hétről hétre szánjunk rá egy órát az időnkből. Ezek azonban antipatikus karakterek, akik ráadásul hibát hibára halmoznak, elég kevés indokot adva ezzel a nézőnek, hogy bármilyen kötődés kialakítására. Az sem könnyíti meg a sorozat dolgát, hogy a valóság és a fikció határán egyensúlyozik, a készítők pedig előszeretettel írtak bele fontos figurákat a történetbe, hogy érezzük az American Century egy komolyan vehető játékos a kiadók piacán. Egyik részben David Bowie, a másikban meg maga Elvis is feltűnik, kár hogy nem igazán adnak ők sem plusz löketet az epizódoknak.

De még így is azt lehet mondani, hogy a sorozat akkor tudott a legjobb lenni, mikor a zenére koncentrált, ugyanis minden, ami a bűn világához kapcsolta a főszereplőket, az csak szappanoperás irányba vitte a történetet. Azt meg kell jegyezni, hogy a sorozat ötlete már legalább 10 éve megszületett, mégis 2016-ban könnyű az Egyesült Államok legnézettebb országos sorozatához, az Empire-höz hasonlítani, ami szintén egy kiadó életét veszi kiinduló pontnak, csak napjainkban. Az Empire azonban büszke a szappanos tulajdonságaira és nem is próbálja meg komolyabban venni magát a kelleténél, ezzel szemben a Bakelit komoly és fajsúlyos dráma, amilyenre az HBO-nak olyan nagy szüksége lenne. Ehhez képest a maga a gyilkosság kísértetiesen hasonló volt, mint amit az Empire-ben is láthattunk. 

Ezzel a szállal komoly hibát követtek el a készítők, és nehéz lesz innen megmenteni a Bakelitet. Kérdés, hogy az új showrunner felismeri-e, hogy kevésbé szenzációhajhász történet a sorozat javára válhatna. Richie és a cég nyakig benne van a gyilkosságban és egyéb simlis ügyekben, így egy esetleges időugrást leszámítva talán nincs más eszközük a helyzet megoldására. De akkor meg lábon lövik magukat, hiszen nem véletlenül kezdték 1973-ban a sorozatot. A legnagyobb kérdés persze az, hogy van-e olyan marketing, ami ráveszi a nézőket arra, hogy adjanak még egy esélyt a Bakelitnek.

2016-ban az HBO már rég nem az az egyetlen, egyedi színfolt a szórakoztató csatornák kínálatában, aki büszkén mondhatta magáról, hogy ő bizony nem tévé, de azért a neve mégiscsak jelent valamit még ma is. Náluk fut a Trónok harca, amit rajtuk kívül csak a csillagászati összegeket költő és világuralomról szóló álmokat dédelgető Netflix engedhetne meg magának, de ezt leszámítva sajnos nem a legjobb időszakát éli a prémium csatorna. A komédiái ugyan tisztességes nézettséget hoznak és a kritikusok is szeretik őket, de igazán a drámákkal tudtak kitűnni a tömegből és meghatározni a piacot. Az utóbbi időben azonban az Istennek sem akar összejönni egy tisztességes siker, és a Bakelit első évada sem hozza vissza a régi szép időket. (fega)

Jó, jó, azért ennyire nem rossz a Bakelit

Nem igazán lehet belekötni a feljebb olvasható sorokba, de azért a Bakelit messze nem olyan rossz sorozat, mint az most elsőre tűnhet. Valóban komoly gondot okoz, hogy Scorsese és társai azt hiszik, hogy Olivia Wilde-on és Bobby Cannavale-én kívül a többiek is legalább ilyen jó színészek, ezért a túl hosszúra hagyott jelenetek a végére már sokszor egyszerűen kezdenek kínosak lenni. A helyzeten az sem segít, hogy a készítők mindent, de tényleg mindent bele akartak gyömöszölni ebbe a 10 részbe. Egy-két feltörekvő zenekart, ismert zenészek feltűnését, gyilkossági és maffia ügyet, az American Century átalakítását, Richie volt csaját, Richie mostani csaját és a létező összes műfaj megszületését. Sok, túl sok, elég lett volna a tényleg erős részekre koncentrálni.

Richie Finestra egyáltalán nem egy szerethető karakter, sőt, a sorozatban igazán senkit sem lehet rendesen kedvelni, és talán pont ezzel mutatják be hitelesen, hogy miért is tartja máig mindenki fertőző betegségnek a lemezipart. Tényleg ilyen volt a zeneipar a hőskorszakban és tényleg hájfejű kokainisták döntöttek karrierekről, ízlésről és rádiós játszásokról. Ha direkt akarta az HBO így bemutatni a lemezipar aranykorát, akkor illik megemelni előttük a kalapot, mert a Nasty Bitz menedzserén kívül nincs egy darab igazán pozitív karakter sem a sorozatban.

Ugyan egy valag lóvéba került, de igenis kellett a licencelt zene a sorozatnak, mert kevés királyabb érzés létezik, mint egy-egy hang alapján beazonosítani, hogy melyik együttesről van szó, milyen műfajt ismerünk meg és a '70-es évek kb. melyik szegletében lehetünk. Az már egészen más kérdés, hogy maga a zenélés része a sorozaton belül hihetetlenül hiteltelen. Mick Jagger fia remekül néz ki szarházi punkrockerként, még a herkás tű is pont úgy fekszik a karja mellett, mint ahogy az apja emlékszik a Keith Richardsszal közös turnékra, de minden színpadi jelenet egyszerűen súlytalan, nincs benne semmi tökösség, semmi őszinte energia, egy pillanatig sem hiszem el, hogy nem csak színészek próbálnak rocksztárok lenni. Arról nem is beszélve, hogy vártam volna valami új szemszöget a koncertek filmes feldolgozásával, de a Bakelit esetében ez mindössze egy szuperlassítást jelent minden esetben, legyen szó a New York Dollsról vagy egy fiktív előadóról.

Pedig amikor tényleg a zeneipari résszel foglalkoznak akkor a Bakelit igenis rendben van. A mai zeneipari állapotokat látva egészen hátborzongató látni mennyire csak gazdasági és üzleti alapon működött az egész, hogy mindenki saját Bowie-t akart magának és ha mindenki kiröhögi a kiadódat, akkor inkább alapíts egy alkiadót és már is visszatértél a menők közé. Ebbe az őrületbe még pont beleillik az egyébként remek Bobby Cannavale állandó ámokfutása és társai totális inkompetenciája, de könyörgöm, ki a faszt érdekel hogy hívják Richie hallucinációját? Kit érdekel a gyilkossági szál? Kit érdekel, hogy Olivia Wilde most éppen hogy éli meg, hogy az az elmebeteg kokainfüggő akihez hozzáment ugyanakkora kokainfüggő elmebeteg mint eddig? Senkit, és erre 10 rész után sem jött rá a sorozat.

Zenekedvelőknek azért izgalmas látni egy-egy műfaj megszületésének alapjait, ahogyan elindul a diszkóláz, ahogyan egy DJ elkezdi összetákolni az első hiphop alapokat vagy ahogyan az utolsó rész végén képesek voltak cliffhangerként bedobni a legendás CBGB nevét. Ezeket akarjuk látni, ebben a világban akarjuk látni a szereplőket és baromira nem érdekel senkit Scorsese fétise a New York-i olasz maffiával kapcsolatban. Igen, még mindig állati jól tud kinézni, ahogy túlzó göncökben pénzes üzletemberek kínálnak kokaint csöves punkzenészeknek, de ameddig a zeneipar és annak taszítóan gennyláda szereplői helyett random faszságokra koncentrál a sorozat, addig okkal kezdi el félteni az HBO a szaksajtót, hogy egy ilyen drága drámából sikerült megalkotniuk még egyszer a Wall Street farkasát, csak B-listás színészekkel és tőzsde helyett kiadófőnökökkel. (sajó)