A Netflix és a Marvel tökéletes párosítás. Ez kiderült az első Daredevilből és a Jessica Jonesból is. A hatalmas siker hatására a gyártók kicsit megkavarták az eredeti 4+1 évados stratégiát, és gyorsan bejelentették a második Daredevil-évadot úgy, hogy a beígért négy központi karakterből egyet (Iron Fist) egyáltalán nem, egy másikat (Luke Cage) pedig csak mellékszereplőként láttunk. Persze emiatt senki sem panaszkodott, annál több jut a nézőknek. Ráadásul szép lassan kiderült, hogy két kultikus, de Daredevilhez hasonlóan filmes adaptációban csúnyán megalázott karakter, Elektra és Punisher is csatlakozik. Gyorsan ledaráltuk a március 18-án megjelent 13 epizódot és még mindig úgy tűnik, hogy a Marvel a mozik után a tévében is veri a DC-t. Lájtos spoilerek is lesznek, de nyugi, semmi komoly.

 Pár dolgot azért érdemes még az elején tisztázni:

• Az első Daredevil-évad nem volt tökéletes
• Vincent D'Onofrio és Scott Glenn minden pillanatában lejátszotta fiatalabb kollégáit
• Nagyjából 10 résznyi történetet 13 évadosra nyújtottak egy rakás értelmetlenül elhúzott dialógus miatt
• Foggy és Karen hajlamosak voltak fárasztó és elcsépelt közhelyekre
• Mindezek ellenére a Daredevil a legjobb szuperhősös sorozat mióta a műfaj létezik.

A második évadra azért kiderült, hogy a szintet lépő Steven S. DeKnight showrunner és úgy alapvetően az újdonság hatása nélkül azért sokkal árnyaltabb a kép, de a Daredevil még mindig kötelező azoknak is, akik leszarják a köpenyes hősöket. El is mondjuk miért.

Jon Bernthal egy állat

Konkrétan emlékszem, hogy Bernthal bejelentése után baromi ideges lettem, mert végtelenül egydimenziós színésznek tartom. Ami egyáltalán nem baj, elég sokan tudtak ebből komoly karriert építeni. De valahogy a Bernthal tesztoszterontól túltengő, idegbeteg karakterei (emlékezzünk csak Shane-re a Walking Deadből) nem győztek meg arról, hogy a három különböző minőségű színész (Dolph Lundgren, Thomas Jane, Ray Stevenson) után pont ő lenne a megfelelő Punisher. Itt azért érdemes kis időre megállni. Ahogy minden rendező, író és színész mást visz ugyanazokba a karakterekbe, úgy a képregények írói is sokféleképpen ábrázolták már Frank Castle-t. Szóval nincs esszenciális Punisher, de azért az alapoknak érdemes mindig stimmelni, lásd. Pókember, aki először egy kurva nagy introvertált lúzer volt (Toby Maguire), aztán meg laza, vicceskedő hipszter (Andrew Garfield), legközelebb pedig gimis tini lesz (Tom Holland).

Ebből a szempontból Jon Bernthal Punishere egész pontos. Rendben van a morális értékrendje (a rendben van itt arra értendő, hogy a karakterhez hű), egy pillanatig sem veti meg a brutális erőszakot és végtelenül kreatívan képes egyszemélyes hadseregként tömegeket lemészárolni. Utóbbi egyszerűen lenyűgöző és jól mutatja, hogy a nagy dirrel-durral behirdetett Into the Badlands elbújhat a második Daredevil-évad mögött. Bernthal börtönös jelenete konkrétan az első évad folyosós verekedésével vetekszik. Lehet, hogy nem Bernthal a legautentikusabb Punisher és túlságosan nehéz azonosítani a karakterével, de kegyetlen gyilkológépként tökéletes. És egyébként is, kevés embernek áll jól a ripityára vert arcberendezés, mint neki.

Minden eddiginél több akció

Említettem az AMC-s Into the Badlandset, amit ugye úgy harangoztak be, hogy itt bizony minimum két epic fight lesz részenként, amihez képest az utolsó két epizódban már alig akadt harc. Ezzel szemben a Daredevil szinte végig kő kemény akció és alig akadt olyan rész, ahol erre kevés figyelmet fordítottak volna. Ehhez kellett, hogy Daredevil mellett feltűnjön két másik harcos is, de a koreográfusok így is remek munkát végeztek. Szinte minden fontosabb karakternek megvan a maga harcmodora kezdve a címszereplőtől a mellékszereplőn át a random nindzsákig és ügyesen kombinálják az érdekes helyszíneket is. A csúcspont Punisher börtönös jelenete mellett Daredevil lépcsőházas akciója, ami egészen új térbe helyezi a kézitusát.

Továbbra is remek színészi játék

A kicsit túl sokat picsogó és moralizáló Daredevilt még mindig nagyon jó hozza Charlie Cox, ahogy Bernthal is kihozta magából a maximumot. Elodie Yung Elektraként hasonlóan erős, bár kevésbé komplikált karakter mint Jessica Jones, de a három szuperhős és hű társaik (Karen és Foggy) mellett iszonyatosan jó volt látni egy-egy karaktert csak epizódokra feltűnni. Vincent D'Onofrio ijesztően tökéletes Kingpin még mindig, a pitiáner Turköt alakító Rob Morgan, a misztikus Sticket megformáló Scott Glen vagy a csak pillanatokra feltűnő Carrie-Ann Moss mind feldobták a sorozatot, és akkor az olyan még kisebb szereplőkről nem is beszéltünk, mint Madame Gao, Finn Cooley, Colonel Schoonover, Nobu, Melvin Potter, Rosario Dawson nővér karaktere vagy a Jessica Jonesból ismert ellenszenves ügyvédnő. Kellettek is, mert idén sajnos a forgatókönyv lett a sorozat gyengepontja.

Több közhely -----> gyengébb színvonal

A Marvel netflixes sorozatait joggal kritizálják, hogy túl hosszúak és sokszor unalmasak a párbeszédek. Ez most ugyan rövidebb lett a sok akció miatt, cserébe kaptunk egy rakás irtó gáz közhelyet, one linert és tipikusan olyan életbölcsességeket, amitől még Oravecz Nóra is rendes szakmát választana magának. Foggy és Karen különösen fogékonynak bizonyult minden idegesítő életigazságra, de az íróknak sikerült még Stick és Kingpin szájába is olyan mondatokat adnia, hogy nem győztem forgatni a szemem. A végére ráadásul az élet kontra halál vita is értelmetlenné vált Elektra és Punisher bepörgésével így voltaképpen Daredevil majdnem egy évadon át pofázott erről feleslegesen és húzta az időt, hogy aztán a végén még csak ne is zavarja, hogy Elektra minden második mozdulata valamelyik nindzsa látásába került.

Valamivel kisebb probléma, hogy bőven néztem volna még a bírósági részeket a People vs. Punisher-perből. Ez az, amitől az ilyen műsorok különlegessé válhatnak és kicsit úgy éreztem, hogy Matt Murdock szerelmi életének értelmetlen bonyolítása volt az ára annak, hogy kevesebbet láthattuk "az évszázad perét". Nagy kár, ahogy az is, hogy Punisher és Elektra miatt megint kellett egy csomó eredettörténeti bemutatás, miközben a sztori már rég annyira szálon haladt tovább, hogy a laikus néző már rég nem is tudta, hogy akkor ezek a nindzsák most kik is pontosan meg ki az a Blacksmith és mi is történt Frank családjával és egyébként is, hogy a fenébe kapcsolódik egymáshoz a Yakuza, a Hand, a Chaste, az ír gengszterek, Frank családja, az a rengeteg heroin és Frank katonai múltja, a Nelson & Murdock ügyvédi iroda sorsáról nem is beszélve. Nyilvánvalóan iszonyatosan nehéz munka ennyi mindent 1-1 órás részekbe sűríteni és még alkalmazkodni is a nagy Marvel-univerzumhoz, ezért talán jobb döntés lett volna Elektrát kicsit a végére hagyni és több teret adni Punisher tárgyalásának és a börtönös részeknek.

Ami viszont dicséret, hogy ismét sikerült pár jelenetet egy az egyben átemelni a képregényekből. Punisher és Daredevil találkozása majdnem pontosan így történt a képregényekben, ahogy a képernyőn, de a ruházat változása, az ikonikus Punisher név és logó megszületése és még csomó apró részlet, ami a hozzám hasonló Marvel-fanatikusoknak kincs, a laikus nézőnek viszont nem túl feltűnő.

Egyébként a Daredevil még mindig remek

Volt egy pont a sorozatban amikor arra gondoltam, hogy jé, pont ezt csinálják a CW-n is az Arrow-val, Flash-sel és a többi DC-produkcióval. Összeraknak egy rakást hőst aztán uzsgyi. Pont ezért nem nézem már egyiket sem (a Legends of Tomorrow különösen vállalhatatlan emiatt), mert ezekről a sorozatokról üvölt, hogy network adók révén nem engedhetnek meg akármit maguknak, így marad az állandó namedropping és lassan Oliver Queen bejárónőjéről is kiderül, hogy tinédzserként saolin papok oktatták egykezes gyilkolásra a Himaláján. Ezzel szemben a Daredevilben bőven volt idő kibontani a legtöbb karaktert úgy, hogy a látványosan több akció miatt kénytelenek voltak sokszor koreográfiával bemutatni, hogy miben különbözik egymástól Matt Murdock, Elektra, Frank Castle vagy éppen a következő elmebeteg gengszter, akinek épp valami baja van. Állati jó látni, hogy kvázi reneszánszát éli a kung fu és más harcművészet az akciófilmekben, és a Daredevilben annyira tudatosan építenek erre, hogy külön karakterisztikát kapnak a szereplők mozdulatai.

Az újdonság hatása már elmúlt, ezért könnyebb kiszúrni a hibákat, de Foggy és Karen miatt maximum egy pillanatig érzi magát kellemetlenül az ember, hogy aztán jöjjön a szétvert fejű Jon Bernthal és nagyokat mártózzon a gonoszok vérében. Szinte minden karakter kicsit több lett, mint egy évvel ezelőtt, és sikerül szép lassan összekötni a szálakat nem csak a testvérsorozatokkal, de a nagy filmes univerzummal is. Ezek után adja magát pár kérdés:

• Kell egyáltalán harmadik évad?
• Ha igen, akkor mi lesz a nagyszabású Defendersszel?
• Mi lesz Punisherrel?
• Mi lesz Elektrával?
• Mikor látjuk már Iron Fistet?
• Mikor lesz végre hajlandó Kevin Feige a filmek közelébe engedni Daredevilt vagy Luke Cage-dzset?
• Vagy legalább egy árva Jeremy Renner néha lenézhetne Hell's Kitchenbe, nem?
• Sőt, akkor már Natasha Romanoff is, hiszen a képregényekben elég sokáig jártak Matt Murdockkal.
• Hol van már Bullseye?
• Milyen hatással lesz a Polgárháború a sorozatra?

Még bőven van mit kiaknázni a témából, a készítőknek csak azt kell eldönteni, hogy mennyire akarják Daredevilt hétköznapivá tenni vagy mennek ők is a CW útján, ahol a portás is nyugdíjasokat ment éjjelente álruhában. Az viszont tuti, hogy ha lesz harmadik évad azt is nézni fogom, de ha meg nem lesz, akkor nézem majd Luke Cage-dzset, Iron Fistet meg az elengedhetetlen Punisher-spinoffot. Utóbbi egyáltalán nem tuti, de rohadtul ajánlom.