1973.
Jagger nem kap japán vízumot, mert ’69-ben volt valami drogügye.
A Kiss első koncertjét adja Queensben.
Megjelenik a Dark Side of the Moon.
Lou Reedet seggbe harapja egy rajongó koncert közben.
A Led Zeppelin az USA-ban turnézik, Tampában 56 800 fő előtt játszanak.
Ian Gillan kiszáll a Deep Purple-ből.
A The Who kiadja a Quadropheniát.
Megnyílik a CBGB klub Manhattanben.

Nem semmi év volt, ugye. Ekkor játszódik az HBO új, Bakelit (Vinyl) című sorozata, a középpontjában a képzeletbeli American Century Music nevű lemeztársasággal, elképesztő mennyiségű kokainnal, heroinnal, fűvel, LSD-vel és mindenféle egyéb droggal, valamint annyi remek zenével, amennyit el lehet képzelni egy, a hetvenes évek szexszel, droggal és rock ’n’ rollal túlfűtött napjairól szóló sorozattól. Enyhe spoilerek jönnek.

Ha szinopszist kellene írni a sorozathoz, a fenti nagyjából le is fedné Richie Finestra lemezproducer kalandjait, de a Bakelit nem csak annyi, hogy pár, vastag barkót viselő, dzsörzéöltönyös, széles galléros inget hordó menő csávó egy retró modern stílben berendezett irodában szívja a kokaint az üvegasztalról, és közben bömböl a zene. A sorozat egy korképet (vagy kórképet, kinek hogy) ad a hetvenes évek elejéről, amikor a nagy rockzenekarok csillaga úgy volt leáldozóban, hogy ők maguk sem tudtak róla, arról az évtizedről, amiben a diszkó és a punk egyszerre forradalmasította a zenét, de egy ideig kényelmesen megélt a Zeppelin féle stadionrock mellett.

Richie (Bobby Cannavale) csak azt szeretné, ha egy nemzetközi lemezcég megvenné az övét, amit hosszasan építgetett, nevelgetett, majd vitt a csőd szélére, amikor a kedves kollégákkal együtt annyi drogot szívott fel az orrába, amennyi tán nincs is. A német Polygram vinné is a kócerájt, amit papíron mindenféle trükkel értékesnek turbóznak fel, de az ügyvédek akadékoskodnak, Richie meg ideges, mert körülötte mindenki szív, szőr, bélyegezik és kúr szanaszét, ő meg igyekszik hűséges maradni a feleségéhez és józanul tárgyalni, ami azért elég nehéz lehetett akkoriban. A Bakelit legnagyobb erénye, hogy lenyűgözően aprólékos és korhű. Nincs olyan részlet a képen, ami nem stimmelne, ami nagyon kilóg (Richie látomásai) azok direkt lógnak ki, pont azért, hogy ne keverjük össze a valósággal.

Ez, hogy a nézőre nem merik rábízni a gondolkodást, egy kicsit zavaró, az első, kétórás részt végignarráló főhős például túl sokat nem tesz hozzá a látottakhoz a szövegével (a többi részben nincs narráció, ha minden igaz), csak elmagyarázza, mit látunk, és közli, mi az, ami ebből a lényeges. A korrajz viszont tökéletes. A hétköznapi rasszizmus és antiszemitizmus, a drogokhoz való hozzáállás, a fekete zenészek kihasználása mind jelen van, de sem Martin Scorsese rendező-producer, sem Terence Winter showrunner-író nem akar prédikálni, csak megmutatni, az egy ilyen korszak volt, tetszik emlékezni? Ha nem, itt van. Richie az első részben felidézi, ahogy felépített majd lerombolt egy fekete zenészt, és baszkurálja ugyan a lelkiismeret (egyedüliként a szereplők közül), de annyira nem hatja meg, hogy a blueszenészből a fehéreknek kilúgozott twistet játszó lakájt csinált.

A kitalált karakterek érződik, hogy valós személyekből gyúrták össze, és itt jön be a képbe Mick Jagger, a sorozat egyik producereként, aki más oldaláról ismeri az ipart, és személyes nüanszokkal tudta feldobni a szereplőket. Biztos, hogy az, amit az American Century Music kiadó kulisszái mögött látunk, azok nagyészt megtörténtek, lehet, nem úgy és nem egy kiadónál, hanem többnél, de Jagger élményei vastagon benne vannak a karakterekben és a cselekményekben. A valós személyek esetén nem lehet tudni, hogy amit látunk, az mennyire hiteles, hogy ki, kinek, valóban mit is mondott, de ez annyira nem égető kérdés.

Az első rész elég lassú egyébként, egy vágót rá lehetett volna ereszteni néhol, és értem én, hogy a nyitójelenet miért olyan tempójú, amilyen, és miért kell öt percen át a kocsijában ülő, önsajnálatban fürdő Richie-t néznem, de ettől még nem lesz sem érdekesebb, sem izgalmasabb. A pilotra általánosan jellemző, hogy pár jelenetben Scorsese mintha nem foglalkozott volna a forgatókönyvvel, és hagyta, hogy a színészek improvizáljanak, ami egy pontig jó, de amikor eljutunk oda, hogy a karakterek szinte kinéznek a kamerára, hogy meddig kell még ezt csinálnunk, az már nem annyira jó. A színészek (Bobby Cannavale, Olivia Wilde, Ray Romano, Juno Temple, Andrew Dice Clay vagy éppen Paul Ben-Victor) egyébként nagyon jók, Cannavale és Romano láthatóan imádja a karakterét, és a mellékszereplőkben sincs hiba.

Scorsese nagyon odafigyelt arra, hogy Bakelit úgy nézzen ki, mint egy hetvenes években forgatott film, a beállításokban nem egy filmje felsejlik, ami egy idő után engem mondjuk idegesített, de a hangulatnak kétségkívül jót tett. Annak a hangulatnak, amit a folyamatosan szóló zene formál, Otis Reddingtől a Mott the Hoople-en át, a Led Zeppelinig és a Black Sabbath-ig van itt minden, egy-egy epizódhoz csak a jogdíjak hatszámjegyű összeget tettek ki, de nem hiába, mert elképesztően hatásos az, amit kapunk az HBO pénzéért. A Bakelit sikere azon fog múlni, mennyire sikerül elkerülnie a köldöknézgetős, régenmindenjobbvoltozós nosztalgiát, és áll meg úgy a lábán, hogy ne kellejen hozzá elővenni a fater ünneplő zakóját a szekrény mélyéből. Nekem a hibái ellenére bejött, és várom a folytatást, de én még emlékszem a hetvenes évekre.

Hol látható: HBO, február 15-től hétfőnként.