Emlékszem a fehér Broncóra. Nem tudtam ki ül benne, miért üldözik, mit csinált, hova menekül (ezt valószínűleg senki sem tudta), és hogy egyáltalán miért nézem. Évekkel később tudtam meg, hogy mekkora szimbolikája is volt annak, hogy Amerika köztiszteletben álló, imádott, szeretett, elismert, és rajongott sztárja, Orenthal James Simpson egy fehér autóban repeszt a rendőrök elől, amiért őrizetbe akarják venni gyanúsítottként, volt felesége és egy férfi gyilkosságának ügyében. Hogy valaki egyszerre fekete és sztár, és valahogy az utóbbi dolognak sokkal nagyobb szerepe van, mint az elsőnek. Hogy egy városban, ahol rendőrök összeverték az ártatlan Rodney Kinget, majd megúszták, egy híres emberrel úgy bánnak, mintha személyesen tőle kapnák majd a nyugdíjukat később.

Az American Crime Story első, O.J. ügyével foglalkozó évada erről is szól, hogy milyen kiváltságokat kapnak azok, akik híresek és gazdagok (legjobb: amikor Robert Kardashian azzal az érvvel akar bemenni egy bűntény helyszínére, hogy „fenn van a listán”), és mennyire a kutyát nem érdekli az, ha nyolc rendőr hátbalő egy többgyerekes fekete anyát. Arról is szól, hogy egy kép a médiában pillanatok alatt képes megváltoztatni az elképzelésünket valakiről. Amikor O.J-t egy percre bilincsbe vágják, pont ott van egy operatőr, aki lekapja, és ezzel máris gyanúsított, ebből következően pedig potenciális gyilkos lesz. Aztán halljuk a másik oldalt, hogy egy polgárjogi rádióműsorban felháborodnak, hiszen Jeffrey Dahmer egy kannibál sorozatgyilkos volt, mégsem láthattuk soha bilincsben. Mindennek van legalább két oldala, és az American Crime Story szerencsére tényleg be akarja mutatni.

Mondjuk Ryan Murphyről van szó, szóval senki se képzeljen magának egy David Simon-szintű újságírói megközelítést, az egész a szenzációhajhász true crime-műfaj és a Behind The Candelabra giccse között mozog félúton (egészen elképesztő, hogy mit művelt a sminkes John Travolta arcával), néha hisztérikus megvalósítással. Cuba Gooding Jr. színészi munkája nagyrészt abból áll, hogy magából kikelve üvöltözik, vagy teljes depresszióban magába zuhan – bár valahogy így képzelem az igazi O.J.-t. Sarah Paulson már megint az a kemény, lényegre törő, akadályt nem ismerő erős nőfigura, amire már lassan meghallgatás nélkül behívják, David Schwimmer pedig megmutatja, hogy nincs nála jobb ember a tévében, aki gondterhelt arcot tud vágni.

Az American Crime Story első része nagyjából helyreteszi a figurákat és a viszonyokat, megmutatja, hogy kikből lesznek az ügyvédi csapatok (Johnny Cochran még csak érintőlegesen csatlakozik a történethez), hogy O.J. mennyire magán kívül van, elsősorban a nyugtatóktól, másodsorban attól, hogy gyilkossággal gyanúsítják, és miből fog majd összeállni a bombabiztos vád, amiről persze mi már tudjuk, hogy messze nem az. És az ebből jövő nyomasztó és feszült hangulathoz még jönnek olyan apró részletek, mint Kim Kardashian New Kids On The Block-poszterekkel teli hálószobája, ahol O.J. meghúzza magát, vagy John Travolta leginkább egy viaszfigurára emlékeztető arca, és nehéz eldönteni, hogy a véresen komoly, társadalmilag fontos eseményektől kell gombócnak lenni a gyomrunkban, vagy nevetnünk kellene ezen a sok bohócon. Az American Crime Story a kettő közé esik, és ez így jó.