Múlt héten ért véget a Válótársak első évada, az RTL első olyan heti, fikciós sorozatpróbálkozásáé amire nem mondta senki első blikkre, hogy óbazdmegnemár, és nem akarta a pokolba kívánni az egészet. Az idősávja (BK után) és a költségei (információink szerint 4-500 millió forintról van szó) miatt Kolosi Péter, az RTL vezérigazgató-helyettese, egyben programigazgatója a csatorna külföldi heti sorozataihoz hasonlította a nézettségét (joggal), és ha jól vettem ki a szavaiból, szeretné egy lapon emlegetni azokkal más tekintetben is, de ettől még azért kurva messze vagyunk. Ilyen volt a Válótársak első évada.

A jó

Ami a legfontosabb pozitívum a sorozatban az, hogy létezik. Ez most így elég ergyán hangzik, pedig csak tessék megnézni a kereskedelmi tévék saját gyártású sorozatteljesítményét az elmúlt 10 évben, és menten felértékelődik minden, ami nem olyan, mint a Kaszinó. A köztévéről és az HBO-ról szándékosan nem beszélek, előbbi szinte korlátlan büdzséből forgattatja a sorozatokat (leginkább) a Kálomista-művekkel, és ennyi próbálkozás után ugye már ideje lett volna legalább egy olyannak összejönnie, amiről érdemes beszélni, de itt sajnos még nem tartunk. Az HBO az amerikai anyacég támogatásával és pénzéből pár éve elindult egy úton, ami a Társas játékkal indult és most éppen az Aranyéletnél tart (közben meg volt egy Terápia is), viszont náluk egyértelműen látható a fejlődés, és a szándék is arra, hogy minőségi, az itthon látható, külföldi sorozatkínálattal minden tekintetben versenyképes terméket állítsanak elő, amire szerintem egy-két éven belül sor is kerül majd.

Az RTL a Válótársakat bevallottan kísérletnek szánta, meg akarták nézni, hogy este fél tíztől, a filmek, sorozatok és saját gyártású, de nem fikciós tartalmak között van-e helye egy magyar sorozatnak. A tét elég nagy volt, hiszen ha a Válótársak nem hozta volna a számokat (hozta, a csatornaátlag felett teljesített), akkor egy időre megint polcra kerülhettek volna a fikciós tervek, és a mostanában beindulni látszó független sorozatgyártók is lehúzhatták volna az eleve csak résnyire emelt rolót. A közönségnek viszont bejött a Válótársak, és már előkészítés alatt van a folytatás is, így óvatos duhajként megelőlegezem a bizalmat az RTL-nek és azt feltételezem, hogy komolyan kezdik venni a dolgot, és rájöttek, hogy ha amerikai rendszerű sorozatfejlesztésbe kezdenek, az hosszú távon kifizetődővé válhat. Erről és a hazai sorozathelyzetről egy másik cikkben hosszabban beszélünk majd.

A Válótársak pont olyan átirat/remake/feldolgozás, mint amilyen a Terápia vagy a Társas játék és bizonyos szempontból az Aranyélet is volt: egy létező sorozatot magyarítottak, ültettek át a hazai viszonyokra. A Válótársak esetében ez azt jelentette, hogy a holland helyszínről átjöttünk Budapestre, de a konfliktusok, a dialógusok, a történet váza és a képi megjelenítés is maradt olyan, mint eredetileg volt. A szereplőválogatás során igyekeztek azokat a színésztípusokat megtalálni itthon, amilyenek a holland eredetiben szerepeltek, és ugyan ez nem sikerült maradéktalanul, de Stohl András, Gubás Gabi, Földes Eszter és különösen Scherer Péter telitalálat volt. A forgatókönyveket átiratként és nem eredeti művekként kell kezelni, az viszont dicséretes, hogy semmi nem lógott ki a történetekből, nem voltak Rém rendes család Budapesten szintű mellélövések.

A Válótársak nem pont úgy nézett ki ahogy egy sorozatnak ma ki kell, de legalább egységes volt, és sterilitásában is következetes. A három, párkapcsolati válságban egymás mellé sodort faszi történetei megálltak a maguk lábán, és csak pont annyira fonódtak egymásba, hogy a találkozási pontok ne legyenek se túl feltűnőek, se erőltetettek. Nekem például kifejezetten tetszett az a rész, amiben Stohl Kulka János alakította gonosz apósa el akarja adni az agglegénylakot a trió feje felől, de a végén Scherer veszi meg, aki így menekíti kicsit a pénzét a neje elől - megvoltak benne azok az érzelmi sarokpontok, amik nekem kellenek egy ilyen sztorihoz, rendesen drukkoltam végig, nehogy kihajítsák őket az utcára.

A rossz

Balsai Móni és Lengyel Tamás szerepeltetése, amellett, hogy mindketten nagy kedvenceim, nem volt jó húzás. Egyikük sem szerette a karakterét, és egyiküket sem instruálták jól ahhoz, hogy abból úgy is kihozzák a maximumot, hogy rühellik az egészet. Különösen Lengyel esetében volt feltűnő, mennyivel jobb volt az Aranyéletben, pedig nem volt nagy szerepe az HBO sorozatában. A Válótársakban szerintem azokat a jeleneteket szerette legjobban, amikben barkácskodni kellett, akkor legalább elfoglalta magát, és nemcsak üres tekintettel meredt az előtte üvöltöző Földes Eszterre. Balsai sem tudta eldönteni, mit lehetne kezdeni ezzel a rettenetes nővel, aki szerintem papíron nem volt teljesen az, csak a képernyőn vált egy hárpiává, akit még akkor sem sajnáltam meg, amikor a férje borzasztóan megalázta.

Nem értettem az X-faktorból kölcsönzött Tóth Andi feltűnését sem, énekelni lehet, hogy tud, de színésznek nem jó, az meg nem elég, hogy “add magad, kicsim”, mert egy amatőr színész nem tudja elengedni annyira magát a kamerák előtt, hogy az értékelhető legyen. Ez egyébként általánosan jellemző a magyar filmekre és sorozatokra, mármint a gyerekszínészek kétségbeejtő mesterkéltsége. Kivétel azért akad, pl. a Terápiában feltűnt Sztarenki Dóra, akinek a kedvéért a karaktert is szívesen átírtam volna, mert őstehetség, de ugyanerre a szerepre hamarabb betoltam volna Döbrösi Laurát (Aranyélet) is, mint Tóth Andit. A színészek mellett a forgatókönyvek következetlensége is zavaró volt, általában sem az idő múlását nem sikerült érzékeltetni, sem azt, miért volt valaki egy jeleneten belül letargikus és szélesen vigyorgó, úgy, hogy semmi átmenet nem volt a két állapot között.

Logikai bukfencek is zavarták a történetet, néha nagyon fel kellett függeszteni a realitásérzékünket, a biciklis baleset és annak feloldása is ilyen volt, de a korábban említett házvásárlás sem volt teljesen kerek, hiszen az eladó tulajdonképpen Stohl volt, ő meg csak megtudhatta volna, ki a vevő. Az epizódokat felvezető flashforwardoknak semmi értelmük nem volt, meg kell nézni a Damages (A hatalom hálójában) című sorozatot, na ott ütnek ezek a jelenetek, itt csak lelőttek egy drámai csúcspontot, amit ráadásul az esetek 90 százalékában előre lehetett látni.

És a Csúf

Annyira steril volt a sorozat, mint a Barátok közt. Pasztellszínű, unalmas képi világ, ismétlődő és rémesen unalmas beállítások, mindent mindig ugyanabból a három plánból oldottak meg, és ami a legzavaróbb, legalábbis a képi világot tekintve, a nyomorult drón használata volt, állandóan ezt használták átvezetésre, ha kellett, ha nem, fantáziája, víziója sem az operatőrnek, sem a rendező Kovács Dánielnek nem volt. Kovács tapasztalt tévés, az RTL minden nagy showműsorában dolgozott már, de a főiskolás vizsgafilmjén kívül más fikciót nemigen rendezett, és ez meg is látszott a végeredményen. Sokkal bátrabban kellene hozzányúlni az alapanyaghoz, nem követni szó szerint a holland eredeti beállításait, mert a végeredmény unalmas és kiszámítható lesz.

Zavaró volt a belső terek uniformizáltsága, mindegyik olyan volt, mintha az IKEA áruházban kiállított modellakás lett volna, különösen az agglegényotthon, azzal a rettenetes konyhával. Rémesen zavaró volt a zene, amivel a túl drámaira kifutó jeleneteket igyekeztek feloldani, de csak az lett az eredménye, hogy a néző nem értette, miért kell laza, könnyed, gumizenét pakolni egy családi dráma jelenetei alá. Borzasztó volt a smink és a világítás, Stohl úgy nézett ki, mint saját maga viaszmása, Lengyel Tamás pár jelentetből a Walking Deadbe is átugorhatott volna zombinak, ahogy Balsai Móni is, akiről én a pilotot látva azt hittem, hogy valami súlyosan beteg nőt alakít, és majd sajnálni kell, mert a szemét férje otthagyta. Az operatőrnek is jár egy faszkorbács azért, mert képtelen volt úgy felvenni Stohlt, hogy ne 160 centi magas, rövid lábú férfinak tűnjön, ami azért volt nagyon zavaró, mert eddig egyszer sem nézett ki 160 centi magas, rövid lábú férfinak.

A sorozatnak én kifejezetten örültem és drukkoltam is, és drukkolok most is, hogy jó legyen a második évad, levetkőzze a gyermekbetegségeket, és beindítsa azokat a folyamatokat, amelyek a sikeres hazai, kertévés sorozatgyártás létrejöttéhez szükségesek.