Valóságos aranykorát éli Amerikában a komédia, mint művészeti ág, ennek pedig egyik nyilvánvaló jele, hogy virágzik a szkeccsműfaj is. Aki mondjuk belefáradt már az egyre erőltetettebb és kínosabb, jobb éveit maga mögött tudó, legviccesebb arcait egy darab Katie McKinnon kivételével elvesztő Saturday Night Live-ba, a bohóckodó híres emberek sem izgatják már annyira, az bőven találhat magának számtalan másik hasonló, de frissebb, kísérletezőbb, viccesebb műsort.
Ugyan a műfaj abszolút legjobbja, a Key & Peele tavaly véget ért (hogy az alkotói bevegyék majd most nyáron a mozitermeket Keanu című mozifilmjükkel), de még a kevésbé jók is sokkal jobbak tudnak lenni, mint az SNL legerősebb mostani epizódjai, vagy éppen bármilyen hasonló bohózat, amivel nálunk próbálkoztak (mondjuk Gálvölgyi Show). Például a Portlandia, ami az egykori SNL kedvenc, jelenleg pedig Seth Meyers late night show-jának sidekickjeként is dolgozó Fred Armisen, valamint a legendás Sleater-Kinney énekes-gitáros-frontemberének, illetve újabban a Transparent állandó szereplőjének, Carrie Brownsteinnek a saját kis játszótere az IFC függetlenfilmes csatornán. Ők a főszereplői, illetve az alkotói Jonathan Krisel mellett (SNL, Kroll Show, Tim And Eric Awesome Show, Great Job!).
A kisebb csatornának pedig az az előnye, hogy tulajdonképpen bármit megtehetnek, kedvükre kísérletezhetnek a formátummal, nincs rajtuk az a kényszer, mint egy nagy országos csatornánál, hogy a népszerűbb cuccaikat próbálják reprodukálni újra és újra. Ennek köszönhető a sorozat újászületése is, ugyanis az első négy évadban ugyan szkeccsek gyakran keresztbe voltak vágva, az epizód során felosztva több részre, ezek egymáshoz nem igazán kapcsolódtak. Akadt néhány átívelő(bb) szál, akadt olyan epizód, amiben átívelő szálként a város szőrén-szálán eltűnt fura polgármesterét keresték (akit egyébként a Twin Peaks Dale Coopere, Kyle MacLachlan játszik), de nem igazán volt Armisen és Brownstein részéről igény, hogy ezeket összekapcsolják valamilyen nagyobb narratívába – vagy legalább is nem érződött, hogy lenne. A kapocs nagyrészt az igen tág koncepció volt, miszerint az összes szkeccs Portlandben játszódik, ami egy fura hely. A Portlandia legelső epizódjának nyitószkeccse alapján egy olyan város, ami mintha egy alternatív univerzumban létezne, ahol tökéletesen konzerválódott a ’90-es évek Amerikája, Al Gore nyerte az elnökválasztást, a Bush adminisztráció pedig sosem történt meg, így az embereknek főleg abszurd és nevetséges fehéremberproblémái vannak.
Négy évadon keresztül ezzel a koncepcióval kifejezetten el is volt a show, aztán az ötödik évadtól vett az egész egy kanyart, és ahelyett, hogy fáradt, vagy unalmasan önismétlővé vált volna, inkább még érdekesebb lett azáltal, hogy az addig széttartó szkeccseket összekapcsolta, egy nagy sztorit elmesélve epizódonként három különböző szálon. A hatodik évad nyitóepizódja pedig ezen az úton halad tovább, megőrizve mindazt, ami miatt az első négy évadban jó volt, ugyanakkor a modern élet problémáit érdekesen vizsgálva. Három különböző szál halad végig párhuzamosan, mindhárom a Pickathon nevű, Portlandben rendezett zenei fesztivához kapcsolódva, végül pedig mindhárom szál összeér egy nagy fináléban. A dinamika pedig maradt a régi, van egy sima bolondozás két felszínes fesztiválozólányról, akik gondosan megválogatott fesztiválszerelésben mennek pasizni, mert éppen „pasiőrültek” (boy crazy), aztán amint megérkeznek, rögtön szerelembe is esnek egy hipszterbe a jelenleg egyszerre népszerű és béna férfikontya (úgynevezett manbun) miatt. A másik egy abszurd szkeccs a vendégszereplő The Flaming Lips-szel, amiben a banda két részre oszlik, az egyik The Flaming Lips with Wayne Coyne, a másik pedig a More Flaming Lips, ami a banda többi tagját takarja, Coyne-t egy kerttévés tehetségkutatóba való énekessel pótolva. A fesztiválon viszont csak egy Flaming Lips léphet fel headlinerként, így vita alakul ki, amit egy jogász próbál rendbetenni, de csak egy harmadik Flaming Lips lesz belőle, aztán végül egy se.
A harmadik viszont a legérdekesebb, ami egy párról szól, akik úgy szeretnének részt venni a fesztiválon, hogy nem mozdulnak ki otthonról. Szerencséjükre van egy vállalat, ami pont erre talált megoldást egy irányítható drónra szerelt kamerával, meg egy fejre aplikálható, hatalmas búra alakú monitorral. A szokásos módon először cinikusan kineveti a jóléti társadalomban élő hipsztereket a kényelem- és technológiamániájukkal a kanapéról fesztiváloznak, mint valami idióták. De ez csak a setup, utána ugyanis ahogy egyre inkább halad előre a szál cselekménye, úgy jut el egy olyan, a kiindulási alappal ellentétes üzenetig, miszerint a modern technológia (meg a The Flaming Lips) összehozza a legkülönbözőbb figurákat, és teljesen mindegy, hogyan veszel részt valamilyen közösségi élményben. Ezzel pedig egy kissé komplexebb kommentárrá válik a modern ember kapcsolatáról a technológiáról, illetve a felesleges paráról, ami azt övezi. De persze azért ezt is úgy teszi, hogy egy jót nevethetünk a végkifejleten, a Do You Realize?? megnyugtató dallamaira.
Ha valaki eddig nem nézte, de bele akar vágni a Portlandiába, és képet akar kapni, milyen is ez a show, annak ideális a hatodik évad nyitóepizódja, ugyanis szkecsshow lévén nem szükséges ismerni hozzá a korábbi epizódokat, így bármikor be lehet szálni. Talán nem a legviccesebb epizódja a szériának, viszont hozza ugyanazt a szintet, amit az eddigi évadok konstans, mostanra nőtte ki magát igazán a koncepció, és megismerkedhet a néző sorozat fura humorával. Ami, előre szólok, nem fog mindenkinek tetszeni, ugyanis nem akar mindenkinek megfelelni, de pont ez teszi érdekessé a Portlandiát népszerűbb, biztonsági játékot játszó, folyamatosan az aktualitásokat meglovagolni akaró Saturday Night Live mellett mondjuk. Nincsenek punchline-ok, szóval hangos nevetésekre sem érdemes számítani, viszont akinek bejön ez a kattant világ, Portland fiktív univerzuma, az hamar meg fogja szeretni. Az évadnyitó összességében egy erős kezdés, ami azt vetíti előre, hogy bőven van még kraft és fantázia a Portlandiában, hiába csinál egyre több dolgot Brownstein és Armisen mellette.
