Amikor az izraeli Prisoners of War című sorozat amerikai jogait megvette a Showtime, majd odaadta Howard Gordon producernek, aki többek között a 24-et is tető alá hozta, nem is sejtették, hogy 2015 őszén már a hatodik évad berendeléséről fognak dönteni. Az eredeti sorozat mindössze két évadot élt meg, és arról szól, hogyan dolgozza fel két izraeli katona azt, hogy 17 évi fogság után kiszabadulva hazatérnek, milyen hatással volt ez a lelkükre és elméjükre, vajon megtörték-e annyira őket, hogy a másik oldallal szimpatizálva, ne adj isten, megtérve éljék tovább életüket. Az ebből készített amerikai verzió, a Homeland egy fokkal visszább vett a lelkizésen, kicsit akciódúsabb, sösszeesküvésesebb lett, két katona helyett csak egyről van szó benne, és a főszereplője egy CIA-tiszt, Carrie, akinek megvan a saját keresztje (bipoláris személyiségzavarban szenved).

Az első évad feszült volt és kiszámíthatatlan, a színészek elképesztően jók, nem csoda, hogy a kritikusok és a nézők is padlót fogtak tőle. Aztán jött a második évad, amivel nagyobb bajok még nem voltak, de az alkotók, pontosabban a Showtime beszarisága miatt a harmadikra rettentően visszaesett a színvonal, amit a negyedikre sem sikerült visszatornázni az első szintjére. Az írók vettek egy nagy levegőt, a sztorit teljesen kizökkentették a megszokott kerékvágásból és olyan helyzetbe hozták a főszereplőket, amivel már lehetett mit kezdeni, és ami váratlanul aktuálisabbnak bizonyult a vártnál. Spoileresen folytatjuk.

Az amerikai nézőket nagy általánosságban nem nagyon érdekli, mi történik az országhatáron túl. Tojtak a Crossing Lines páneurópai bűnüldözőire, nem tudtak azonosulni a helyszínekkel, nem foglalkoztatta őket, hogy kinek mi baja van Prágában, hiba szerepelt a sorozatban Donald Sutherland és William Fitchner. A Homeland esetében a harmadik és negyedik évad esetében a külföldön (Venezuelában ill. Pakisztánban) játszódó sztorinak volt köze az amerikaiakhoz, így egy fokkal jobb helyzetben volt a sorozat, de ettől függetlenül merész húzásnak tűnt az ötödik évadot Berlinbe átpakolni. Pedig ezzel tették a legnagyobb szívességet a Homelandnek. A történet időbeli eltolásával, Carrie CIA-ból való kimozgatásával egy teljesen új helyzetet teremtettek, rebootolták a franchise-t, olyan nézőknek is befogadhatóvá tették, akik eddig nem követték az eseményeket.

A berlini történetben a Homeland alkotóinak immáron nem volt feladatuk Brodyval foglalkozni, aki semmilyen szinten (na jó, egy iraki flashbackben ott képe a falon, DE KI ENM SZARJA LE?) nem jelenik meg a történetben (megvan ugye, a negyedik évad rém kínos Brody-hallucinációja?), és teljesen új irányba vihették el a sztorit. Carrie egy magáncég biztonsági főnöke, Saul a történet elején sehol, Quinn dettó, az események pedig húsba vágóan valósak: hackerek szereznek meg illegális megfigyelésről tanúskodó CIA-dokumentumokat, egy terrorista sejt pedig merényletet tervez egy nagyvárosban - ezek a történetek mintha az újságok címlapjairól származnának, ugye. Egy kis hidegháborús-kémthrilleres feeling is van az évadban az oroszok által beszervezett CIA-ügynöknő miatt, amit nagyon jól összefűznek a többi történettel, mindezt megpakolják a klasszikus kérdésekkel (mi ér többet: a személyes szabadságjog, vagy a társadalom érdeke, stb.) A sorozatban kicsit túltolt oknyomozó újságíró (Laura Sutton - Sarah Sokolovic) karakter a mi közös lelkiismeretünket képviseli, (talán ezért is adnak a szájába meglehetősen demagóg sorokat) Carrie és Saul pedig azt a keményvonalas politikát, amit a 24-ben Gordontól megszokhattunk.

Ebben az évadban nem volt kérdés az, ki jó és ki nem. Mindenkit határozottan felrajzoltak a táblára, és ugyan az európai értékeket és a szabadságjogokat sokkal merevebben értelmező német szereplőket elég sablonosra sikerült meghúzni, de a kontraszt így is megvolt a CIA-s módszerek és az európai hozzáállás között. A központi karakterek, Carrie (Claire Danes), Saul (Mandy Patinkin) és Quinn (Rupert Friend) mellé kiemeltebb szerepet kapott Dar Adal, akit csak F. Murray Abraham miatt vagyok hajlandó elviselni, és bejött a képbe Allison, a berlini CIA-főnök, akiből Miranda Otto faragott hús-vér kémnőt, csodálatosan. Itt említeném meg az orosz Ivant alakító Mark Ivanirt, aki sajnos nem szerepelt sokat az évadban, de annál emlékezetesebb volt az amerikai nőt futtató SVR-tiszt szerepében. A sztori végig érdekes és feszült volt, én egyik résznél sem éreztem azt, amit például a negyedik évadban sokszor, hogy ez engem már nem érdekel, onnantól pedig, hogy Quinn életveszélybe került, a tét is nagyobb lett, legalábbis számomra, mert szarok én a szarin gázzal megtámadott Berlinre, nekem a csendes gyilkos Quinn sokkal fontosabb.

Az évad vége nem egyértelmű, lehet, hogy a kápolnában történtek (fény, isteni látomás) után Carrie csak haluzza az egészet, és nem fogja kinyírni Quinnt, de van rá egy fogadásom, hogy Rupert Friend nem tér vissza a hatodik évadra. Az újrakezdés nem lesz nehéz, több irányba is lehet vinni a sztorit, amit megint sikerült lezárni, hiszen a gáztámadás meghiúsult, Allisont szétlőtték, Carrie szakított a német pasijával (vagyis fordítva, de ez most tényleg mindegy) és Saul ismét állást ajánlott neki a CIA-nél - a német milliomos faszi, akinek dogozott, meg feleségül venné, szóval el lehet indulni menten két, markánsan ellentétes irányba. Én visszavinném a CIA-hoz, és Saul ígéretének megfelelően kapna egy saját egységet, amivel egy ISIS-fenyegetést számolna fel, de lehet én csak sablonokban tudok gondolkodni.