Kezdjük azzal, hogy lement nyolc rész a The Walking Dead hatodik évadából, és a rajongótábor megosztottabb, mint egy MSZP-közgyűlés tagsága. A kábé 2 nap történéseit összefoglaló nyolc óra (mínusz ugye Morgan epizódja) egyesek szerint feszült volt és izgalmas, mások rühellik, mert egy helyben topog, és a karakterek béna döntéseket hoznak. Az ugrás után spoileresen folytatjuk, és kiderül, mi melyik táborba tartozunk.

Nekem az nagyon bejött, hogy a Lost epizódjai a szigeten eltelt idő tekintetében feszesek voltak, és hogy a True Bloodban is csak másfél nap telt el általában egy óra alatt. A hét óra = nagyjából két nap megoldást éppen ezért az egyik legjobb dolognak tartom az évadban, szombaton fogom magam, és megnézem az egész első etapot egyben, mert kíváncsi vagyok, hogy darálva más-e az élmény. Az évad első fele a rövid timeline miatt kissé klausztrofóbiásnak tűnhetett, és mondjon bárki bármit, volt itt esemény bőven, a zombihorda-terelgetéstől a Wolves-attackon át a terelgetés elbaszódásáig és annak egyenes következményéig (szevasz, Deanna). Szóva a kerettel semmi baj nem volt, kaptunk annyi zombit, mint összesen eddig, és volt izgalom is, viszont kiderült, hogy ami a képregényben működik, példul egy-egy mellékkarakter felépítése pár tusvonással, az a sorozatban valamiért nem az igazi.

Jessie gyerekeit nem sajnáljuk, hanem drukkolunk a zombiknak, hogy egyék meg őket, Heath-ből és Aaronból alig kaptunk valamit, nem ismertük meg Spencert és Denise-ről is csak annyi derült ki, hogy a csajokat szereti. Pedig ők mind fontos karakterek, és kellene velük foglalkozni (kivéve a kölyköket), de úgy, hogy eleve van 14 vagy 16 olyan szereplőd, akinek milliós rajongótábora van, egyszerűen képtelenség. Azt írók megpróbálták, szétszedték az epizódokat minitörténetekre, és ide-oda ugráltunk a csoportok között, igyekeztek mindenkivel foglalkozni, de a hangsúlyokkal valahogy nem sikerült jól bánni. Sok és szájbarágós volt Sasha és Abraham nyilvánvalóan öngyilkos küldetése, és átlátszó, bár a végén kifizetődő volt Daryl elszakítása a főcsapástól (és végre megvan, honnan lett a képregény egyik fontos karakterének, Dwightnak nyílpuskája, yeah).

Az már a harmadik résztől tök egyértelmű volt, hogy a fal be fog dőlni - ha valamit nagyon komoly képpel rángatnak hatpercenként, hogy “te, Jóska, ez kurva stabil”, az előbb-utóbb le fog dőlni, ugye. Épp ezért lehetett volna foglalkozni bővebben az alexandriai lakosok versus Rick mókusőrse témával, kicsit gyerekezni, mert Judith az csak akkor kerül elő, ha ki kell menekíteni valahonnan, vagy ha a bőgésére odajönnek a zombik (nem véletlen, hogy a képregényben az első adandó alkalommal kinyírták), és én azért a Wolves-témát is sokkal alaposabban feldolgoztam volna, mert így, hogy semmi háttért nem kaptunk hozzájuk, csak egy újabb arctalan fenyegetés lett belőlük, egy megoldandó feladat, amit rutinból lehetett volna abszolválni, ha Alexandriában nem fogyatékosoknak beállított lakosok élnek.

És akkor beszéljünk az elefántról is, ami ráült az írószoba asztalára és összerogyasztotta. Glenn történetszála az évtized fakeoutja lehetett volna, ha 1995-őt írtunk volna, vagy akár 2000-et, és nem lett volna internet meg közösségi háló, és a harmadik részt követően nem tört volna ki a hisztéria, nem kerültek volna fel a “tragédia” kikockázott képei a netre, és nem a sorozat saját alkotói spoilereztek volna ezerrel a neten (meg a Talking Dead, amiben nem volt megemlékezés, ami mindig van, ha valaki meghal). Régen a zombik közé hulló Glenn sokáig téma lett volna az irodaház dohányzójában és a zöldségesnél, tán még a taxisofőrök is erről beszéltek volna az utasokkal, szegény kínai csávó, mi lesz így a terhes asszonykájával?

Az a legidegesítőbb, hogy miközben az íróknak eszük ágában nem volt kiírni a karaktert a sorozatból, olyan pitláker húzásokkal idegesítették az embert, mint a színész nevének lehagyása a stáblistáról. Gyerekes húzás, egy percig nem dőltem be neki, ahogy a net népének 87 százaléka sem - mindenki biztosra vette, hogy a zombik nem az üvöltő Glenn, hanem a másik szerencsétlen fasz beleiből lakmároznak. Arról, hogy a sorozatokban egyre gyakoribb húzás ez az álhalálozás, lesz majd egy hosszabb kirohanás is a blogon, mert rettentően idegesítő trendnek tartom.

Na és akkor finálé. Amiben ugye valakinek meg kellett halnia, és mivel Deanna az ötödik évad vége óta tulajdonképpen csak kegyelemkenyéren élt, nem csodálkoztam, hogy ő lesz az áldozat - a halála viszont fasza volt, mármint a felvezetés és az utolsó jelenete is. Tetszett, ahogy elindult az epizód, feszült volt, és látványos, kicsit Romero filmjeit megidéző hangulatú, bár Nicoteróra rá kellene szólni, hogy vegyen vissza a nagyon extrém zombimaszkokból, mert nevetségesek és nem ijesztőek, de ez már tényleg csak a kákán lelt csomó esete. Aztán a szétszóródó lakosok miatt leültünk egy kicsit, és volt tinikín (Ron vs Carl), és lelkiismereti kérdés, a menetrendszerű átbaszással (Morgan vs. Carol vs. túsz), amit mindenki látott jönni, szegény Morgan is, de nem tudott mit tenni ugye.

Amikor Rickék elindultak kifelé a házból zombinak maszkolva, sajnos rápillantottam az órámra, és tudtam, hogy amit ettől a jelenettől lehet várni, azt nem most kapjuk meg (már ha egyáltalán), nem lesz karlevágás, emberevés és szemkilövés sem (ez nem spoiler, mert nem mondom meg, kivel, mi történik a képregényben), amit egyébként kurvára sajnáltam. Hogy miért, az a keretes írásban elolvasható, csak ki kell hozzá jelölni a szöveget.

A folytatás viszont igazi heavy metal lesz, kérem szépen, mert a Negan vezette Saviors, azaz Megmentők pont azt a hiányzó dinamikát hozzák vissza a sorozatba, amitől majd megint jó tud lenni. Folytatás februárban, itthon a Fox műsorán, így: