Hivatalosan szombaton, nem hivatalosan már pénteken kijött a Netflix második marveles sorozata, a Jessica Jones (anyakönyvi nevén Marvel’s AKA Jessica Jones, de senki nem fogja így hívni), a hétvégén le is daráltam az egészet, megrágtam a látottakat, és azt kell mondjam, hogy a Netflix-Marvel-Disney háromszög közepén csak és kizárólag zsenik állnak, a 13 óra ugyanis úgy tökéletes, ahogy van. Pedig a Daredevil után nagyon féltem attól, hogy túl magasra került az etalon, a szuperképességekkel megáldott magánnyomozónk viszont úgy ugrotta meg a szintet, hogy még csak az erőlködést sem éreztem a nekifutás alatt, igaz, a Jessica Jones nagyon messze lenne ettől a szinttől, ha mellé nem alkották volna meg az eddigi képregény-adaptációk legdurvább főgonoszát Kilgrave-et.

Az újkori Marvel-filmek és a tévére vitt Shield és Agent Carter után a Daredevil teljesen új kategóriát nyitott saját világán belül, és hozott egy az egyszerű emberek gondjaival foglalkozó karaktert, ami önmagában remek döntés volt a Ben Affleck-es hülyeséghez képest, de Matt Murdock körül is tökéletes világot építettek fel. A Jessica Jones részben ugyanezt a vonalat viszi tovább, de amellett, hogy a DD stílusjegyeit a köbre emeli, egy percig nincs az az érzésünk, hogy egy sima utánzattal lenne dolgunk, amiben csak az alkotóelemeket cserélték ki. Sőt, a Jessica Jones talán még erősebb lábakon áll, mint a Daredevil, és ezért is nőhetett a 13 rész végére nálam még magasabb szintre, mint a Daredevil.

Mielőtt viszont belevágnánk a lehető legjobban spoilermentes részletekbe, fontos még hozzátenni, hogy a trailerek semmiben sem hazudtak: a Marvel kőkeményen megcsinálja, hogy a mozikba és az országos adóra vitt popcornkóla sztorik mellett a Netflixen rendesen kihasználják a kábeles határok adta lehetőséget, sőt, most talán kicsit a határsértéssel is megpróbálkoztak, és mennyire jól tették.

A háttér (már amennyire) Jessica Jones mögött annyiban egyezik a Daredevilével, hogy a helyszín ugyanúgy Hell’s Kitchen, New York nem túl vonzó része, és a fókusz itt is a kisemberek problémáin van. Azzal viszont már markánsan új területre kerülünk, hogy amíg a Marvel eddigi hősei segíteni akartak, akár globális, akár mikro szinten, addig Jones remekül megvan a maga kis életével, amiben titkolja a képességeit, beleszarik második gondjaiba, és csak az ügyekre koncentrál, egészen addig, amíg a személyes érintettség miatt komolyra nem fordul a dolog.

Ez a személyes érintettség viszont Kevin Kilgrave felbukkanásával egyből kettőssé válik, és ebben rejlik a sorozat fő zsenije, Jones mellett ugyanis mi is rettegünk, nem is akárhogy. Kilgrave ugyanis nem attól lesz elbaszottul kemény főgonosz, hogy világuralomra törne, városokat akarna elpusztítani, vagy épp valami régi dolgot akarna megbosszulni úgy, hogy közben semmi sem számít. Nem, Kilgrave egyszerűen egy önző, nárcisztikus pszichopata, aki nem gondol és nem is akar gondolni mások életére, és mindig a pillanatnyi hangulata alapján hoz döntéseket. A baj ott kezdődik, hogy a különleges képessége az agykontroll (tulajdonképpen akaratkontroll, de ne bonyolítsuk túl), és azzal, hogy az tetteink fölötti uralmat veszi át saját kedve szerint, azzal olyan intim szintre emeli az egészet, ami eddig példátlan. De hogy egészen pontosan mi volt az, ami miatt a 13. óra végén szótlanul néztem az üresen maradt monitort, az jöjjön most.

1. Hihetetlenül emberi

Oké, tudom, csalnunk kell, mert a körúton nem fog szembejönni egy csaj, aki simán feldobna egy kocsit egy ház tetejére, nem ül le mellém a kocsmába egy angol faszi, aki azt mondja, hogy most akkor viccből tépd le a saját arcod, és én megteszem, ahogy az aluljáróban sem szólít le egy hegyomlás csapos, akinek áthatolhatatlan a bőre. De mégis simán a realitás szintjén maradt, hogy a főhősünk egy alkoholista emberi roncs, aki csak a magánnyomozóként elvállalt ügyeivel foglalkozik, és csak akkor tör elő belőle a segítőkészség, amikor olyantól akarja megszabadítani a világot, amit hónapokon át saját magán tapasztalt. Nincs nagy összeesküvés, nincs semmi extra, csak egy velejéig gonosz fasz, aki számtalan életet tett már tönkre, mert nem volt benne morális érték, ami megállítsa ebben, és soha nem is lesz, ezért vesznie kell, de súlyos áldozatok árán. Persze Jessica Jones igazi története is csak akkor kezdődik, amikor az elején felvázolt kreált keménységet leveti, és személyes ügyként kezdi kezelni a helyzetet – ekkor jön elő az, ami a Daredevilben is, hogy bizony a hősünk is hoz néha rossz döntéseket, hogy ő is tud kegyetlen lenni, és ezzel túllő a célon. (Ez sem véletlen mondjuk, mindkét képregényben sokat dolgozott Brian Michael Bendis, az ő hatása pedig vitathatatlan.) Amikor viszont a világgal szembe menve próbálja megvédeni és megmenteni azokat, akik hozzá hasonlóan Kilgrave csapdájába estek, nem lehet vele vitatkozni, mert mindannyian éreztünk már tehetetlen dühöt és gyűlöletet, és mögé állunk, akkor is, ha tudjuk, az a negyedik jobbos, ami kis híján leszakította az épp püfölt fickó fejét, már sok volt.

2. Rémálmaim lesznek Kilgrave-től

Szerencsére a hétvégét jól átaludtam, de biztos, hogy lesz még pár nehéz éjszakám Kilgrave miatt. Nyilván az agykontroll ötlete nem új, de ahogy David Tennant hozza az elmebeteg gonoszt, az egészen más szint, mint amit eddig láttunk bárkitől. Mindezt úgy, hogy hiteles marad a spektrum teljes skáláján: ha épp egy komplett éttermet utasít arra, hogy kussoljanak már, vagy amikor biztonsági intézkedésként odaveti két embernek, hogy ha nem térne vissza időben, akkor ugyan bontsák már le egymás arcát. Tennant emellett iszonyatosan jól oldja meg, hogy ne legyen az első perctől túl idegen a karakter. Elég néha egy-egy humorosabb mondat, vagy a fickóból ömlő sárm, és egy időre simán el tud csábítani minket, még ha utána gyorsan fel is ébredünk, hogy húbaszki, itt bizony megvezettek. De ha már Tennantet dicsérem, muszáj hozzátennem, hogy Krysten Ritter tökéletesen hozta Jessica Jones karakterét, és az eddig sem rossz marveles castingok közül is sikerül messze kiemelkednie. A másik telitalálat Mike Colter Luke Cage-e, de neki úgyis jön jövőre egy saját sorozat, majd akkor ájulunk el tőle.

3. Minden legalább annyira szürke, mint Jessica sálja

Úgy kapunk egy halom komplex karaktert, hogy egy pillanatig nem érezzük a feleslegességet vagy a mesterséges adalékot. Jessica egy zárkózott hős, aki inkább nem használná a képességeit, ha erre nincs rákényszerítve, sőt, még érzelmeket sem mutatna, de ezek mögött sötét titkok rejlenek, így legalább az okát értjük a tetteinek, még ha azokkal nem is értünk egyet. A kettősség viszont nem áll meg vele és az elborultsága mögött tulajdonképpen csak egy ölelésre és szeretetre vágyó, de mesterien manipuláló Kilgrave-vel. Trish sem csak a sima gyerekkori barát, aki mindig ott van, ha kell, sőt, Jessica mellett olyan páros, akiről ha külön sorozat lenne (soha nem lesz, és ne is legyen), tuti belenéznék. De már az is elég, hogy a közös, viharos múlt, és a még viharosabb jelen hasonló dolgait mennyire másképp élik meg, és mégis mennyire egy síkon maradnak. Luke Cage-et nyilván a saját sorozata miatt nem akarták túlzottan erőltetni, viszont Carrie-Ann Moss Jeryn Hogarthja a kemény, full üzleti énje is annyit változik, hogy majdnem tragédiát okoz.

4. Mindennek megvan a helye

Melissa Rosenberg rendezését dicséri, hogy a sztori végig nagyon feszesen megy, nincsenek kanyarok, vakvágányok, semmi. Ami történik, az szinte minden lineárisan viszi előre a fő szálat, egyedül talán Hogarth magánéletét szabták kicsit bővebbre annál, mint ami indokolt volt, bár a sorozat második fele alapján még ezt is védhetőnek tartom. A sztorinál viszont fontosabb, hogy Kilgrave sem öncélúan kegyetlen, minden lépése kell ahhoz, hogy Jessicával egy szinten gyűlöljük, ahogy mindenkinek az önző lépése vezet valahova, és fontos katalizátor. Igaz ez a flashbackekre is, pont annyit ismerünk meg Jessica és Kilgrave saját és közös múltjából, ami kell az események és a karakterek megértéséhez – kivéve egy, ami viszont csodás kikacsintás a képregényekhez, de az a két perc bőven elfért a 13 órában, és erőltetett sem volt. De az erőszak, a szex, az érzelmi és fizikai bántalmazás is mind tökéletes lépcsőben épül a 13 rész alatt – nagyjából olyan precizitással, ahogy a The Walking Dead képregényben építették fel Negant. Ahogy ott is, itt is minden apró mozzanat, kegyetlenkedés és elejtett mondat kellett ahhoz, hogy Jessica olyan utat bejárva érje el a katarzist, ahogy oda eljutott, és hogy a limitált 13 óra alatt mi is nagyjából hasonló szinten ismerjük és utáljuk meg Kilgrave-et, ahogy ő azt többévnyi tapasztalat során tette meg.

A jól elhelyezettség egyébként magára a sorozatra is igaz, annak ellenére, hogy még a Thor előtti időkben kezdték el tervezni, nagyon jól simították hozzá a mostani Marvel-világhoz, és láthatók a jelek, amik a Civil War felvezetését adják, ahogy az apró utalások is megvannak arra, hogy időben már a Daredevil után, és nem mondjuk azzal párhuzamos időben vagyunk.

A Netflix által felvázolt koncepció szerint szinte biztos, hogy látjuk még Jessica Jonest, de lehet, hogy ez már csak a Defenders minisorozatban jön el, amiben Daredevil, Luke Cage és Iron Fist alkotja majd vele a csapatot. Viszont részben a limitált képregény-alapanyag, részben a 13 óra végére végzett tökéletes munka miatt azt mondom, hogy ha nem kap új évadot a Jessica Jones, azzal együtt tudok élni, még ha nem is örülök neki, mert nagyon kerek egészet kaptunk, ami ennyire nem volt meg a Daredevilnél sem, hiába tervezték azt is egy évadra csak – jön is belőle majd a második. (glaurung42)

És innentől Sajó kolléga veszi át.

A legtöbb lényegi megállapítás már elhangzott korábban, ezért én csak pár apró részletet szedek majd pontba. Annyit azért elmondanék elöljáróban, hogy a Jessica Jones NEM szuperhősös sorozat, hiába vannak benne későbbi szuperhősök. Azt hiszem még soha sem láttam ennyi erős, egyedi női karaktert egyszerre, ahogy az is ritka, hogy egy szupererővel rendelkező főhősnek pont a különleges képességei a másodlagosak, ha karakterfejlődésről van szó. Egyetértek abban is, hogy mint történet, a Jessica Jones nem csak a Marvelen belül kiemelkedő és az eddigi legjobb, de simán ott kell lennie minden 2015 legjobbjait összegyűjtő listán, illetve minimum 3-4 Emmyt adnék neki.

5. Ritkán csapongó történet

Az idei Arrow remek példa arra, hogyan lehet átesni a ló túlsó oldalára, ha sok szuperhős van egyszerre a képernyőn. A JJ-ban azonban a fókusz végig a címszereplőn van, miközben a mellékszereplőkről az esetek többségében pont annyit tudunk meg, ami indokolt. Az egyetlen kivétel talán a drogos Malcolm és a kattant vörös nő állandó lelkizése a sorozat végén, de még így is jóval kevesebb az elnyújtott dialógus, mint Daredevil esetében. Külön kiemelném Patsy/Trish Walkert, mint Jessica cinkostársát. Carrie-Ann Moss és Krysten Ritter miatt biztosan megfeledkeznek majd sokan Rachael Taylorról, pedig legalább annyira érdekes, izgalmas és az idővel jól kibontott a karaktere, mint az előbbi kettőnek. Ugyanez a helyzet a Simpsont alakító Will Travallal. Nagyszerűen hozzák be látszólag jelentéktelen karakterként, hogy aztán fantasztikusan mutassák be a szereplő kétes hátterét, kettős személyiségét és kreáljanak köré megfoghatatlan misztikumot. Imádom, ha erősek a mellékszereplők, és a Jessica Jones ebben is zseni. Viszont a negyedik epizód környéki zsákutcaként végződő mellékszálat erőltetettnek és feleslegesnek éreztem.

6. Annyira Marvel, amennyire még nem zavaró

Én imádtam, hogy a Daredevil tele volt ilyen-olyan nagy marveles utalásokkal, ezért is lepődtem meg, hogy a Jessica Jonesban alig akadt. Persze csak idő kérdése, hogy a frameket kimerevítő OCD-s rajongók mikor találnak meg minden apró easter egget, de szerintem itt most nagyon nem ez volt a lényeg, hanem a lebegtetés a franchise mozis univerzumba való beépüléséről. Azt tudta, hogy Trish Walker a képregényekben Hellcat néven évtizedek óta ismert szuperhős? Vagy azt, hogy Simpson néven már van egy vietnámi veterán szupergonosz, aki szoros összefüggésben van Amerika Kapitány múltjával, és nem mellesleg Daredevil egyik nagy ellensége? És azt, hogy Kilgrave-nek van egy lánya? Nem véletlenül lett eltéve az a szerencsétlen magzat későbbre. Rosario Dawson felbukkanása pedig hivatalosan is összekötötte az eddigi két netflixes sorozatot.

7. Elképesztően jól néz ki

A Daredevilnél lenyűgözött, hogy mennyire képregényes hatásúak egyes képkivágások, vagy színezések, és a JJ esetében azért féltem attól, hogy kosztüm meg túl sok harc híján csak valami szimpla nyomozós sorozatot kapunk. Helyette a JJ egy remek modern detektívregény tévére átültetve, sok gyönyörű képpel, eltúlzott karakterekkel és a mindent beborító lila színnel. Fogalmam sincs, hogy ezek után hogyan lesz gusztusom folytatni az egyre plasztikusabb CW-hősöket. Azt mondjuk hozzátenném, hogy tényleg nagyon szép az intró, de az a zene végi gitárszóló annyira '80-as évek vége, hogy nem is tudom miért kellett oda.

8. Realizmus

Megvoltam róla győződve, hogy Jessica Jones az egyik legunalmasabb karakter a Marvel-képregényekben. Kicsit erős, kicsit tud repülni, de semmi más, ráadásul ezek nem is kifejezetten detektívnek való képességek. Ehhez képest tényleg csak indokolt esetben vették elő a készítők és ezt is úgy, hogy Jones ne tűnjön kőkemény utcai harcosnak, hanem csak egy szimpla verekedni tudó embernek, aki viszont képes felhajítani a testedet a negyedik emeletre. Külön kiemelném az utolsó részben látott nagy verekedést a két fontos karakter között, ott lehet nagyon jól látni, hogy egyáltalán nem kell Avengersben gondolkodni, ha szuperemberek küzdelmeit próbáljuk ábrázolni. Persze ne menjünk el Kilgrave mellett sem, akinek a bőre is lila a képregényekben és mellesleg mindenki Purple Mannek hívja. Itt remek döntés volt annyival elintézni, hogy a lila a kedvenc színe, ezért mindig lila ingben vagy zakóban van, semmi több. A Purple Man nevet talán ki sem mondták. Hasonló történt Jessicával is, akit Trish megpróbált rávenni, hogy Jewel (ékszer) néven legyen szuperhős, amire azt reagálta, hogy dehogy lesz, a lecsúszott sztriptízeseket hívják így. Remek kiszólás a korábbi évtizedek mai szemmel nézve kissé bénácska képregényes karakterépítésének.

Szóval a Jessica Jones már megint egy hatalmas gyomros a konkurenciának. Így is lehet, sőt, így KELL szuperhősöket bemutatni, hogy a laikus néző megdermedjen Kilgrave minden felbukkanásától, a Marvel-geekek (mint glaurung kolléga és én) pedig elismerősein csettintsenek, hogy ejha, ezeknek sikerült egy ezredik karakter köré az utóbbi évek egyik legerősebb detektív történetét összerakni. Egyszerűen kár lenne ezt bárkinek kihagyni, mert

• Krysten Ritter, David Tennant, Will Traval, Rachael Taylor, Carrie-Ann Moss, de még a kissé egydimenziósnak tűnő Mike Coulter is remek.
• gyönyörű operatőri munka, színezés és vágás
• lebilincselő, végig nagyon izgalmas történet
• talán minden idők legjobb női tévészereplői
• kevés, de jól kitalált verekedés
• és rengeteg korhatáros momentum káromkodásoktól, vad szexeléseken át a megcsonkított testekig

Ilyet nem nagyon látsz a tévében, de a mozikban sem. 

NE:HAGYD.KI. (sajó)