Ha valaki eddig azért panaszkodott a The Walking Deadre, hogy nincs benne elég zombi, a hatodik évad nyitórésze után elégedetten dőlhet hátra, mert annyi zombit soha nem láttunk a tévében (de szerintem filmen is csak a Z világháborúban), amennyit a Greg Nicotero rendezte évadnyitóban ráküldtek a főszereplőkre. Spoileresek leszünk, óvatosan a klikkolással.

Az évadnyitó részekre az AMC mindig nagyon rágyúr, hiszen ezekkel lehet szépen rátenni az előző évados nézettségre, felkavarni az állóvizet, beszédtémát szolgáltatni a nézőknek és a sajtónak. Az ötödik évad első, Terminusban játszódó epizódjában úgy mészárolták le a szereplőket, mint egy falusi disznóvágáson, mármint szó szerint, hiszen egy vályú felett vágták el a torkukat és véreztették ki őket, és volt lövöldözés meg kismillió zombi, én meg azt hittem, hogy jó, ennél többet nem fognak költeni a jövőben sem, legyen elég az akkor látott pár száz zombi. Erre a tegnap esti, First Time Again című részben volt vagy ötezer, szóval aki azért nézi ezt a sorozatot, hogy csoszogó hullákat lásson, az tapsikolhatott.

Akiknek a zombik csak díszítőelemek, és egyfajta keretet adnak annak a drámának, ami egyébként a képernyőn zajlik, az alkotók azzal kedveskedtek, hogy flashbackekben meséltek, amit keresztbevágtak a jelenben játszódó eseményekkel, és ha esetleg valakit ez megzavart volna, a múlt eseményeit fekete-fehérben forgatták le, nehogy kétségeink támadjanak. Az első percben ettől függetlenül nem nagyon tudja az ember, hogy hol van, pontosabban mikor, hiszen szándékosan nem teszik egyértelművé, hogy annak az éjszakának folytatását kapjuk fekete-fehérben, amivel az ötödik évad véget ért. Én kifejezetten élveztem ezt a fajta dezorientáltságot, és utólag azt mondom, hogy ha nem így rakják össze az epizódot, hanem lineárisan, akkor nagyon untam volna a nyitórészt.

Az igazán izgalmas vagy inkább mozgalmas események ugyanis a jelenben játszódtak, amikor is Rickék egy ótvaros nagy zombihordát akarnak kiterelni egy Alexandria melletti kőfejtőből, mert a rénézésre ötezres zombihadsereget mindössze kétszer két, v-alakba állított kamion tart vissza attól, hogy kiszabaduljon. És ez rossz, mert akkor elindulnak a hangok felé, az meg ugye Alexandirából jön. Ennek a szálnak a történéseit szakítja meg a fekete-fehér múlt, kiváló kontrasztba állítva a Reg (és a gyökér feleségverő Paul) halála utáni eseményeket, Rick zsarnokságának kezdetét azzal, hogy a nem től távoli jövőben az alexandriaiak is szépen beállnak mellé, mert rájönnek, hogy nincs más út.

Rick persze pontosan tudja, hogy azok, akik eddig nem gyaktak le egy zombit sem, és lefagynak, ha meglátnak egyet feléjük imbolyogni, nagyjából annyira lesznek használhatók éles helyzetben, mint egy papírzacskó, és tréningeztetné őket (zombikkal), meg igyekszik megértetni velük, hogy csak egy helyes út van a túlélés felé, a többi mind zsákutca. Kár, hogy az epizód egyetlen halálesetét jóelőre és többször is jelezték, Carter percei meg voltak számlálva, hiába növesztett tököket és akart bizonyítani Ricknek. És akkor most itt álljunk meg egy percre, mert az addig rendben van, hogy egyszer (egyszer a lófaszt, az eddigi öt évad alatt már vagy hatvanszor) ellőtték a “van valaki, aki ellentmond Ricknek, aztán vagy belátja, hogy Ricknek igaza van, vagy nem, mindenképpen meghal”-motívumot, de ha megint előhoznak egy közepesen ismert arcot, aki azzal kezdi, hogy Rick háta mögött szervezkedik, majd meghal, kiszúrom a szemem egy fakanállal.

A nettó 64 perces évadnyitó viszont volt olyan feszült és izgalmas, hogy egy percre ne untassa az embert, és ugye akkor még a cliffhangerről a végén nem is beszéltünk, aminek feloldása persze megint valami banális szarság lesz, de ne legyen igazam. Soha ne kezdődjön szarabbul évad, azt mondom. Értékelés: 4/5