Az első évad végére egész kis kommuna jött létre a tucsoni lakóparkban annak ellenére, hogy azt vártuk volna, hogy egy emberünk maradt a Földön. A második évadban viszont a társaság gyűjtögetése a visszájára fordult, és egyből sokkal közelebb kerültünk a címhez, még ha ez nem marad tartósan így.

Tavaly ott zártunk, hogy Philnek sikerült tényleg a világ legnagyobb gyökerévé válnia, ami a párszáz fős (vagy ki tudja mennyi) lakosság mellet nem nehéz. Mivel mindenki utálja, ő és Carol elindulnak új életet kezdeni, ez pedig remek alkalom arra, hogy tovább erősödjön a szürrealitás a sorozatban: ha nincsenek emberek, tényleg bármit meg lehet tenni, szóval akár egy B52-es bombázóval is leugorhat az ember a szupermarketbe, és az sem gond, ha menet közben pár bombát elhagy az úton, mert hát ki szól érte. És egy ilyen világban természetes, hogy egy margarita-medence áll a Fehér Ház Ovális Irodájának közepén.

Az idilli fészekrakás viszont nem tart sokáig, Phil és Carol elindulnak vissza Tucsonba, de menet közben külön válnak, ami remélhetőleg beindítja kicsit az eseményeket. Úgy tűnik, külön szálat kapott Phil tesója, Mike is, aki egy űrállomásról figyel, és le sem tagadhatná, hogy a főhős rokona – ő nem labdákhoz, hanem férgekhez beszél, hogy elűzze a magányt, azon agonizálva, hogy vajon vissza tud-e térni a Földre, ahol lehet, hogy már senki sem él, és simán lehet, hogy ő is meghal a vírustól, mint az emberiség döntő része.

Ott viszont még nem tartunk, de az első rész végére kialakuló helyzet önmagában eléggé felkavarja az állóvizet: Phil, Carol és Mike is teljesen magára maradt, és mindenki csak a társaságot keresi. Ebből szinte biztos, hogy Phil idén nem lesz akkora tahó, mint eddig, és a letelepedés után új kihívások jönnek – szerencsére így nem stagnál a történet sem, de az igazi húzóerő továbbra is az, hogy Philék azt tehetnek meg, amit csak akarnak, meg az, hogy hiába jött el majdnem a világvége, a mindennapi dráma sokkal fontosabb. Carol egykori szobáját azoknak a képe díszíti eszement krípi módon, akiket elvesztett, de ezen simán átsiklunk, azon viszont nekiállnak vitázni a B52-es pilótafülkéjében, hogy visszamenjenek-e az elejtett bombáért, mint az csak egy ablakon kidobott zsepi lenne. És ez a szürreális kettősség az, ami szerintem a legjobb a Last man on Earthben, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez évekig húzható.