A The League esetében az, hogy az egyészet egy amerikaifocis fantasy-liga köré húzták fel, két dologra volt jó: gyorsan behatárolták a készítők, hogy inkább fickóknak gyártanak sorozatot, illetve remek alkalom mindig és mindenkor arra, hogy bedobjanak pár NFL-sztárt a hangulat kedvéért. Ez a recept viszont az első két évad után kezdett kicsit lapossá válni, fickós poénok, őrültebbnél őrültebb dolgok egymás után, meg benne némi foci, és ezt az sem tudta feledtetni időnként, hogy a modernkori Seinfelddel van dolgunk.
Az utolsó, hetedik évadra viszont nagy szerencsénkre Jeff és Jackie Schaffer csavartak egyet a tekerőn, és több cameóval, több gonoszsággal, több Tacóval és több női szereplővel kavarták fel az állóvizet. Az utóbbi vonal Andréval vegyítve pont jó lesz arra, hogy a káoszt elszabadítsa az öt év után visszatérő Leslie Bibb-bel, amivel valószínűleg körbe is ér majd a történetünk az évad végére.
Visszautalásból is sokkal több volt valahogy, ami miatt nyilván az új nézőknek nem annyira élvezetes, szóval frissen megszeretni biztosan nehéz ez alapján a rész alapján a The League-t, az eddigi hat szezont végjátszóknak viszont elég sokat ad mondjuk Mr. McGibblets visszatérése. Amiben viszont még mindig zseniális a sorozat, és ez tényleg mindentől függetlenül élvezhető, az Rafi és Taco őrülete, mert nem sok más dolog megy ma a tévében, ahol simán egy nappali közepére kerülhet egy toitoi, és mi fel sem kapjuk a fejünket, hogy ez most így micsoda, hanem egy pillanatra talán el is gondolkodunk, hogy ehető-e az onnan kihozott frissen sült fokhagymás kenyér.
Összességében tehát úgy tűnik, a The League záróakkordja jó úton halad, a fő vezérfonal még mindig inkább a poénokon és a velejéig gonosz embereinken van, nem azon, hogy kapjunk egy bármilyen szinten is értékelhető történetet, ez pedig elégedettséggel tölt el – engem legalábbis –, mert valahol mindenkinek szüksége van ilyen gonosz, és gonoszul vicces emberekre.
