Az a jó a márkázott tartalomban, hogy nem kell kínlódni a termékelhelyezéssel, a bújtatott reklámmal, a béna, a kamerába a lehető legváratlanabb pillanatokban belógatott szponzortermékekkel, mert az első perctől fogva világos, hogy mivel állunk szemben. Ilyen műsorból kismillió van itthon és külföldön is, én például lelkes rajongója voltam annak az angol realitynek, amiben a versenyzők a TESCO-nak készítettek új gyorskaját, és közben a sorozat szépen megmutatta, hogyan működik az áruházlánc, és mitől olyan jó ott vásárolni. Egy promótermék volt, egy bazinagy reklám, de úgy eladva, hogy közben izgalmas volt (vajon John indiai szilvásgombóca lesz a befutó, vagy Mary almás pitéje?) és informatív, hiszen ki tudta előtte, hogyan működik egy ilyen nagyvállalat élelmiszeripari részlege. A TV2-n tegnap elindított Milliomos szakács valahol pont ilyen műsor.

Volt a TV2 idei kínálatában már egy ilyen műsor, azt a METRO szponzorálta, illetve még vagy harminc cég, ami a rákfenéje lett az egésznek, mert a tartalmat elnyomta a termékelhelyezés, a szponzorgáztűzhely meg nem azért került be az étteremátalakítós realitybe, hogy azon főzzenek is, hanem azért, hogy a cég képviselője elmondhassa, hol lehet megvenni. Pedig a főszereplő, Bereznay Tamás kifejezetten jó karakter volt, és egy sokkal kevésbé szponzororientált műsorban simán el tudtam volna képzelni, ebben viszont korpa közé keveredett, a többit meg tudjuk.

A Milliomos szakácsot viszont csak egy, legalábbis egy látható szponzor tolta meg egy talicskányi pénzzel, a Lidl, és hálistennek nem takargatják a szponzort, hanem egyenesen az arcunkba tolják, de nem hivalkodóan, hanem tényszerűen, tessék, ez itt egy Lidl áruház, ebben játszódik a műsor. És tényleg, az egész adást egy nagy szupermarketben veszik fel, (ahogy a csajom fogalmazott, végre értelme is lett a vasárnapi boltbezárásnak) ahol három profi séf igyekszik egy profi zsűrit meggyőzni arról, hogy amit főztek, az jó. A főzéshez a termékeket be kell szerezni, oppardon megvásárolni, ezt az ijesztően narancssárgára szoláriumozott Rákóczi Ferenc műsorvezető többször is elmondja miközben a három Lidl-felvarrós szakácsjelmezbe bujtatott játékos a polcok között tologatja a Lidl-matricás bevásárlókocsit, de én se kasszát, se pénzt nem láttam sehol, szóval lehet jobb lett volna az összeválogatja használata, bár az meg azt sugallta volna a nézőnek, hogy Lidlben minden ingyen van, szóval hagyjuk.

Az első feladat az anyagbeszerzés, ami egyfajta flúgos futam, tíz perc alatt kell a Rákóczi és műsorvezetőtársa, a rém merev, természetellenesen hangsúlyozó és embertelenül lámpalázas Széll Tamás séf által meghatározott témakörbe illő alapanyagokat összeszedni. Az első adásban ez zöldség és gyümölcs volt, a versenyzőknek olyan főételt kell összerakni egy óra alatt, ami a tematikának megfelel. Erre mit vettek ketten? Halat. És a harmadik? Szűzérmét. A hal legalább az egészséges táplálkozás felé billenti a mérleg nyelvét, a sertés meg nem, de ez például a műsorvezetőt nem érdekli, élvezettel hörögte Széll fülébe, hogy a vegetarianizmus egy zsákutca, és éljen a csülök, jó zsírosan, hogy 50 évesen az infarktus vigye el az embert, és az is elhangzott, hogy itthon a ződ az csak köretnek képzelhető el, főételnek nem.

Namármost én a 120 kilómmal és olthatatlan étvágyammal a gyorséttermi szarkaják iránt semmi jogon nem ekézhetem Rákóczit, és értem én, ő az ördög ügyvédje a műsorban, aki a végére ha nem is tér meg, meg belátja, hogy jé, lehet ám zöldségből is nagyszerű főételeket készíteni, de nem így lett, mert a főtételek közül a zsűri pont a sertésből készültet hozta ki nyertesnek, amit a versenyző saját bevallása szerint sem sütött meg rendesen. A főtelek után kihullott egy szakács, a konstans izzadó idősebb faszi, majd jöhetett a desszertkör, amiben a két megmaradt versenyző egyike sem nyújtott maradandót, de valakinek nyernie kellett, így a szűzérmés hölgy kapott egymilliót, és szevasz. A zsűri egyébként a Dolce Vita nevű kiváló gasztroblog szerzőnőjéből, Vrábel Krisztinából, a társműsorvezető Széll Tamásból és a Y&R ügyvezető igazgatójából Aczél Lászlóból áll, (utóbbit valamiért étteremkritikus-bloggernek adta el a TV2) és a magyar tévében ritkán látható nyers őszinteséggel küldte el a picsába mindhárom versenyzőt azért, mert nem értelmezték rendesen a feladatot, és a húst helyezték főételeik középpontjába, nem a zöldséget és a gyümölcsöt.

A Milliomos szakács akkor lenne jó műsor, ha az ételek, amiket főznek benne olyanok, amiket a néző is meg tudna otthon csinálni egyből, és kedve is lenne hozzá. Utóbbit elveszi a zsűri, mert mindegyiket leszarozza, előbbihez meg egy olyan felszereltségű konyha-kamra kombó kell, ami nem sok háztartásban van, az megy ugye nem kivitelezhető, hogy beköltözzünk egy Lidlbe, és ott főzzünk vasárnap délben. A versenyhelyzet, az, hogy van tét, nekem nem jött át a műsorban, sőt, untam is egy kicsit a tízperces kocsitologatást, ami közben a versenyzőket arra instruálták, hogy saját magukat narrálják, hogyaszongya, “hol van vajon a sajt, jaj, megvan, hú, mennyi sajt van itt, nem is tudom, melyiket válasszam” ami rettentő béna, és mesterkélt. A profinak mondott szakácsok bénázása is inkább idegesítő volt, mint izgalmas, hiszen ezek szakemberek, ez a dolguk, ők azok, akik azt a kaját főzik, amit én rendelek az étteremben, és ebből a szempontból a műsor akár még negatív reklámnak is felfogható.

A megvalósításra viszont nem lehet egy szavunk sem, a kamera ott van minden fontos pillanatban, a két műsorvezető, bármilyen furcsa is első hallásra, de működik együtt, a Lidl-támogatás pedig nem zavaró, mert nyíltan felvállalt eleme a műsornak, amit tíz perc alatt meg lehet szokni. Ha a többi adásban ügyesebbek lesznek a séfek, és jobb kajákat készítenek, mármint az “ezt én is meg akarom csinálni” szempontból, akkor egy kellemes esti szórakozásnak még elmehet a Milliomos szakács, de visszatérő nézője én nemigen leszek.