Ha a Wachowski testvérek csinálnak valamit, arra oda szokott figyelni a filmszakma és persze a nézők egy igen jelentős része is. Sokan úgy gondolják, a Mátrix óta a testvérpár nem tudott semmi jelentőset letenni az asztalra, ám tévés debütálásuk most visszahozza őket a köztudatba. Mert a Sense8 az év egyik legnagyobb meglepetése, hosszú ideje nem láttam ennyire szélsőségesen megosztó sorozatot: nagyon sokan a legnagyobb rajongással beszélnek róla, de legalább ennyien legyintenek rá bosszúsan. Annyi biztos, hogy egy bátor, újszerű széria, és rettentő jól ért hozzá, hogyan tegyen zsebre - ugyanakkor egyáltalán nem hibátlan darab, szóval aki csalódott, azt is teljesen meg lehet érteni. A továbbiakban, mondjuk úgy, hogy egy objektív rajongói összefoglaló jön az évadról, spoilermentesen, amennyire ez ebben az esetben lehetséges. 

Adva van 8 ember, akikben látszólag semmi közös nincsen, a világ más-más pontján élnek, ám egy esemény hatására egyszer csak összekapcsolódnak egy szellemi síkon – “érzékelőkké” válnak. Innentől pedig képesek arra, hogy fizikailag is jelen legyenek – persze a kívülállók számára észrevétlenül – egymás valóságában. De ez még nem minden: átérzik egymás érzéseit, használni tudják egymás nyelvét, sőt, át tudják venni egymás képességeit is. És miközben felfedezik, milyen lehetőségek nyíltak meg előttük, az is kiderül, hogy valaki vadászik rájuk.

Amikor először láttam, teljesen lenyűgözött a Sense8. Magával ragadott a történet, ahogy ez a 8 ember megismeri egymást és rájönnek, mire képesek együtt. Mindezt nagyon szépen, lassan építi fel a sorozat, hagy időt a karakterek kibontására és végigvonul az egész évadon. Tulajdonképpen ez a sorozat lelke, ez az, ami odaszögez a képernyő elé. Ezen dob még egy nagyot, hogy 9 különböző világvárosban járunk és mindent az utolsó kockáig az adott helyszínen vettek fel. Látszik, hogy a mellékszereplők többsége is helyi arc, és ettől végképp életre kel a sztori.

Amitől pedig még nagyon működik az egész, az a kultúrák találkozása. Itt nem csak szimpla találkozásokról van szó, már a kezdetektől úgy élik meg egymás érzéseit a karakterek, mintha a sajátjuk lenne. Ez pedig teljesen érthető módon rendkívül közel hozza őket egymáshoz. Bár a figurák elég klisések, de pont a kulturális különbségek bravúros ütköztetése miatt nekem ez egyáltalán nem volt zavaró. Elég hamar azon kaptam magam, hogy várom, milyen lesz, amikor 1-1 karakter először látogatja meg egymást.

A Sense8 alapvetően arról szól, hogyan kapcsolódik össze 8 ember sorsa, de ez óhatatlanul magával hozza, hogy bepillanthatunk külön-külön is mindegyik karakter életébe. Bár a már említett kliséktől ezek a “sorozat a sorozatban” epizódok sem mentesek, mégis, a többségük nagyon szeretnivaló. Lito, Hernando és Daniela hármasa például végtelenül bájos, és nagy kedvenc volt még Capheus története is. Tulajdonképpen csak Riley hátterébe tudok belekötni, de erre majd később visszatérünk.

Mindezek mellett a fényképezés gyönyörű és a soundtrack is nagyon a helyén van. Szóval elsőre fel sem tűntek a hibái, annyira vitt magával a sorozat lelke. És ez tényleg egy nagyon szép utazás, szóval emiatt mindenképp érdemes bepróbálni. A 4. rész végén a közös éneklésnél mindenki el tudja dönteni, neki való-e a Sense8, vagy sem. Mert amúgy van benne jó pár bosszantó dolog is, de ezekre inkább akkor figyeltem fel, amikor pár hét elmúltával újra nekiültem.

Számomra mondjuk a kritikus nézők által sokat emlegetett, kicsit túlzásba vitt homoszexualitás nem tartozott ezek közé, mert amúgy ez az a pont, ahol elég sok támadás éri a sorozatot. Viszont zavart, hogy a dialógok néha elég gyatrák és egy jó pár szál totál kidolgozatlan. Nekem például a Whispers valódi motivációja nem jött át, azon túl, hogy ő A Főgonosz és ezzel ez az egész üldözős sztori eléggé alaptalanná silányult. A klaszerekről is megtudhattunk volna kicsit többet, például a gyerekkori flashback-ek helyett, ezeknél éreztem néha azt, hogy tök fölöslegesek. Vagy éppen semmi értelmük nincsen. Vagy borzasztóan hatásvadászok. Szóval ezek közül pár nem sikerült valami jól, egyedül Wolfgang története tűnt elejétől a végéig teljesen kereknek és átgondoltnak.

Riley-ét viszont végül elszúrták. Túl későn jött, túl sok, és bizarr módon eltúlzott volt az a tragédia, ami rá is nyomta a bélyegét az utolsó kettő, de leginkább az utolsó részre. Vagyis számomra egyáltalán nem úgy jött át ez a dráma, ahogy azt az alkotók szánták, de lehet, hogy ezzel a kisebbségbe tartozom. Emiatt kapkodós volt egy kicsit a befejezés, akadtak kisebb-nagyobb hézagok is a sztoriban, de nem tudok haragudni a sorozatra, mert ezzel együtt is megvoltak a jó pillanatai. Végül is itt mutatkozott meg igazán, mire képes együtt egy klaszter, és ez mentette meg attól, hogy keserű szájízt hagyjon maga után. Csak azt a lovas jelenetet, azt tudnám feledni...

Az egész évad pedig, minden hibájával együtt meghatározó sorozatélmény lehet azoknak, akik nyitottan állnak hozzá és meg tudják bocsátani a negatívumokat. Jó pár megválaszolatlan kérdéssel hagyott itt minket az évadzáró és emellett elég sok kiaknázatlan potenciál is maradt még a történetben. Nagyon remélem, berendelik a folytatást és akkor levetkőzi a sorozat az első évados gyerekbetegségeket. Mert vannak itt remek alapok, amikre gyönyörűen lehet tovább építkezni!