Úgy vagyok én a remake-kekkel, mint az MLSZ a magyar futball közvetítésével: nem szabad túlzásba vinni, mert elkapcsolási faktor lesz belőle. A jó remake viszont olyan, mint egy fasza Liverpool-meccs: évekig emlegeted párás szemmel, még akkor is, amikor éppen kiszívtatok a Stoke Citytől. Az AMC-Channel4 közös produkciója, az ősszel a magyar AMC-n is bemutatkozó Humans ilyen, aki megnézi, sokszor és sokáig fogja emlegetni. Kicsit spoileresek leszünk.

A Humans eredetije egy két évadot megllt svéd sorozat, a Real Humans, amit itthon az AXN vetített le (és még tán most is elérhető online) különösebb visszhang nélkül, pedig a pilotja egyáltalán nem volt rossz, csak valahogy nem került be az érdeklődés homlokterébe, és a nagy zajban elsikkadt nálam is. Nem baj, most, hogy a remake Humans-ből naprakész vagyok, tuti megnézem majd az eredetit is. A scifi-sorozat egy olyan alternatív jelenben játszódik, ahol a robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztése olyan szintre jutott, hogy a synthnek nevezett androidokat bárki megveheti magának, és nagyjából annyira számítanak furcsa látványnak, mint nekünk egy okostelefon.

A sztori ott kezdődik, hogy egy családba bekerül egy synth, Anita, közben megismerkedünk pár másikkal is, akikben (amikben?) az a közös, hogy éreznek fájdalmat és vannak érzéseik - ami nem normális dolog, hiszen az androidokat úgy tervezték, hogy ne legyenek érzéseik, érzelmeik, és így tovább. Az első évad nagy vonalakban arról szól, hogy a fura androidokat kergetik, mások igyekeznek rájönni, hogy mégis miafasz van ezekkel a fura synthekkel, azok meg megpróbálnak “életben” maradni. Ez csak a háttér egyébként, amire felfestik a mini karakterdrámákat, a nem titkolt társadalomkritikát és a filozófiai kérdéseket, mitől ember az ember, honnantól nem gép a gép, mi tesz minket azzá, amik vagyunk és így tovább.

Szó lesz persze a gépgyűlöletről, a keményen dolgozó kisember munkáját elcsaklizó gépnőkről, akikből kurvát is lehet csinálni, márpedig ha valakiből azt lehet csinálni. akkor az ember csinál is belőle, mert alapvetően gyökerek vagyunk, akik ugyan elmegyünk megdugni a gépnőstényt, és kiéljük rajta minden titkos vágyunkat, de utána este szívesen látogatunk el egy külvárosi gyárépületbe, ahol 20 fontért cserébe a szart (gépolajat) is kiverhetjük belőlük, mert mi már csak ilyenek vagyunk. Meg olyanok, akik nem tudnak ellenállni egy tökéletes külsejűnek megálmodott háziszolgának, és bekapcsoljuk a 18+-os üzemmódot, hogy istenesen megkúrjuk.

Szóval nem egyszerűen annyiról van szó, hogy gépek lázadása tévésorozatos köntösben, a sorozat a Szárnyas fejvadász óta a legjobb, ami erről a cseppet sem egyszerű kérdésről értekezik, és annak ellenére, hogy néhány megoldásán eléggé látszik, hogy mindössze 12 millió fontból forgatta a Channel4 és az Microsoft-XBox kiugrása után beszálló AMC (az részenként 2,25 millió dollár), de a színészeknek és az intelligens forgatókönyveknek köszönhetően ez csak kozmetikai apróság, ami felett simán elsiklik az ember.

Az androidokat alakító Ivanno Jeremiah, Gemma Chan, Will Tudor, Rebecca Front, Jack Derges, Emily Berrington és Sope Dirisu biztos nagyon élvezte, hogy egy érzelemmentes androidokat kell játszaniuk merev arccal, így amikor azokból, akik tudatra ébredtek, előrör a valós énjük, még nagyobb a miafasz-hatás. A többi színész közül a néha kissé maníros William Hurt és már a Kockafejekben is állati jó Katherine Parkinson emelkedik ki, de olyat kapárból nem tudnék mondani, aki miatt kikerültem volna a történet hatása alól. Nekem a nyár egyik kellemes meglepetése.