Az már párszor kiderült a C:C-n, hogy nagyon szeretjük a Daredevilt, és örülünk a második évados berendelésnek. Azonban még egy évadkritikával adósok vagyunk, hiszen hiába nagy a hype a sorozat körül, azért 13-szor egy órában bőven akadnak gyengébb momentumok is, amik mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Az évadkritika nagy része spoilermentes, ahol megkerülhetetlen, ott egyértelműen jelezzük, hogy tessék tovább görgetni.

A Daredevil egy nagyon egyszerű, a Nolan-féle Batman-filmek óta ismert formulát követ: sebezhető, emberi lényként mutatja be a főhőst, aki rendesen szenved a saját morális dilemmái és fizikai fájdalmai miatt. Ezzel mind Matt Murdock, mind Daredevil közelebb kerül a nézőhöz, ami nem mondható el mondjuk Thorról vagy Hulkról. A szuperhősök élénk, színes világát New York sötét, esős neo-noirjára cserélték, és különösen látványos szuperképességek helyett a főhős kénytelen a saját kreativitására és megérzéseire hagyatkozni. Tessék, kész is a Marvel legújabb telitalálata.

Az óriási hype megértéséhez érdemes tisztában lenni kicsit Daredevil múltjával. Ez a karakter soha nem szeretett beavatkozni globális problémákba, mindig lokális gondokat oldott meg, miközben a civil életben ügyvédként ugyanúgy az igazságért küzdött. Hiába a hiperérzékelés, Daredevil nem Thor, nem Hulk, de még csak Vasember sem. Ezt nem tudta megérteni annak idején az a bagázs, amelyik a Ben Affleck-féle Daredevillel (majd a még rosszabb Elektrával) hosszú évekre ZS-listára tette a karaktert. Azt a karaktert, akihez közismerten a Marvel-képregények legerősebb sztorijait kapcsolódnak köszönhetően olyan írólegendáknak, mint Frank Miller, Ed Brubaker vagy Brian Michael Bendis.

A készítőknek pont ezt sikerült nagyon jól eltalálniuk. Daredevil ugyanolyan érdekes civilben, mint latexben (bár az még itt nincs, ugye), a különleges képességét ugyanúgy használja a hétköznapokban, mint a hősként. Az írók pedig nagyon kreatívan használták ezt fel, kezdve az ügyvédi húzásokon át a legvéresebb harcokig. Ráadásul még arra is figyeltek, hogy ne csak Matt Murdockot ismerjük meg, hanem a többieket is. Ehhez elég volt néha pár flashback pont annyi, amennyi nem válik hamar unalmassá. És ennek köszönhetően kaptuk meg a sorozat második legerősebb karakterét, Wilson Fisket.

Nolan Batman-filmjeit azért is szeretik annyian, mert Joker vagy Bane nem csak kosztümös idióták, hanem komplex személyiségek. Heath Ledger nélkül lehet minden másként alakult volna, de neki köszönhetően Joker legalább annyira menő fiktív karakter lett, mint maga Batman. A Daredevilben pedig - főleg az évad második felében - sokszor több figyelem irányul Wilson Fiskre, mint a címszereplőre. Ezzel elmosódik a fekete-fehér határvonal, miszerint Murdock az egyetemes jó, Fisk az egyetemes gonosz. Az élet viszont nem ennyire fekete-fehér, és ezt az írók iszonyatosan jól kihasználták. Daredevil sokszor túl kemény és néha feleslegesen brutális, Fisk meg pont az ellentéte, a rengeteg erőszak mellett megismerhettük az érzékeny oldalát, amit nem véletlenül nem mutat ki a világ felé. Ez kombinálva a pilotkritikában leírtakkal garantálhat egy jó 7/10-es sorozatot, de ebben az esetben majdnem 10/10-esről beszélünk, elmondom miért, öt pontban.

1. Színészválasztás

A kábeles sorozatok egyik nagy előnye, hogy van pénz jó színészekre. Az Agents of Shield egyik nagy problémája, hogy a színészek nagy része nevetségesen rossz, de ez elmondható a legtöbb most futó szuperhősös sorozatról. A Daredevil esetében viszont mindenki kurva jó, egytől egyig. Charlie Cox remekül hozza a vakbot mögé bújt, cinkosan mosolygó igazságosztót, akit mellesleg imádnak a nők. Nála már csak Vincent D'Onofrio zseniálisabb. Amíg Murdock elnyújtottabb dialógusai néha már untattak, addig Wilson Fisk minden szavát kikerekedett szemekkel figyeltem. Így kell összetett karaktert építeni, akinek van jó oldala is a sok rossz mellett. És akkor ha hozzávesszük, hogy Debora Ann Woll vagy Elden Henson milyen jól kiegészíti Matt Murdockot, akkor még nem is beszéltük Fisk jobbkezéről, a Wesleyt alakító Toby Leonard Moore-ról. Mintha csak a Kingsman fiatalabb Colin Firth-je lenne, annyira fantasztikusan adja az elegáns, ellentmondást nem tűrő figurát, aki a végletekig lojális a főnökéhez. Meg ugye ott van Rosario Dawson, Bob Gunton vagy a csak egy részig beugró Scott Glenn. Mind pontosan azt hozzák, ami egy érdekes mellékszereplőhöz kell. A színészek között 13-szor egy óra alatt egyszer sem találtam gyengébb produkciót.

2. Rendezés

Mivel a készítők nem voltak 42 perc közé szorítva, bátran nyúltak klasszikus képregényes húzásokhoz. Nagyon stilisztikus képbeállításokban történő, sokszor már feleslegesen hosszú párbeszédek, realistán, a karakter képességeihez hű verekedési koreográfia és olyan, egyáltalán nem lineáris történetvezetés, ami minden képregényrajongó álma. A legjobb, hogy a történetszálak nem haladnak ezer irányba, hanem szépen egymás mellett, néha összeütközve, ami a jó forgatókönyv ismérve. De ez mit sem érne erős jelenetek nélkül, mint az első epizód ötperces, vágatlan harcjelenete SPOILER Fisk ijesztő találkozása Ben Urichhal a férfi házában, vagy az a jelenet, amikor szembekerült egymással Wesley és Karen. Az a bizonyos asztalos jelenet részemről az egész széria csúcspontja. Ahogy ketten leültek egymással szemben teljesen nyilvánvalóvá vált: valaki itt meghal. De az, hogy pontosan ki a párbeszéd alatt folyamatosan változott. Csak azt éreztem, hogy ebben a helyzetben valaki a rövidebbet húzza, de egészen az utolsó momentumig nem lehetett tudni, hogy ki lesz az pontosan, hiszen két egyaránt fontos kiegészítő karakterről van szó. SPOILER VÉGE.

3. Realizmus

Nagyon kellenek a földhöz ragadt hősök, amivel ellensúlyozni lehet az Avengers túltápoltságát. A Daredevil ügyvédi vonala ehhez megfelelő táptalaj, de nem csak ezért realisztikus a sorozat a többihez képest. Matt és Foggy Nelson, majd Karen Page cégalapítása végtelenül emberivé teszi a hangulatot, ahogy az is, hogy Daredevil sokszor a rövidebbet húzza egy verekedés után. Nem gazdag, ezért kicsit bénácska a home made kosztümje és nem Thor, ezért ha beleverik a fejét az asztal sarkába, akkor nem az asztal, hanem a koponyája reped meg. Az írók végig figyelnek arra, hogy élethűen mutassák be, ahogy egy látszólag átlagember hőssé válik. Oké, beleömlött a szemébe valami vegyi hulladék SPOILER meg gyerekként kiképezte egy vak nindzsa SPOILER VÉGE, de ettől még Matt Murdock minden cselekedete életszagú, ahogy a rosszfiúkat sem csak megcirógatja, hanem sokszor a saját dühének teret adva akár megnyomorítja. Melyik hős csinál ma ilyet a mozikban?

4. Humor

Ugyan csak nagyon elenyésző részét teszi ki a történetnek, de amikor minden sötét, komor és nagyon noir, akkor jól esik néha valami vicceset hallani. Erre van Foggy Nelson, Matt Murdock teljes ellentéte. Kettőjük kapcsolata - pláne az utolsó részekben - olyan fejlődésen megy keresztül, ami más sorozatokban évek munkájába telik. Foggy humora pedig hajlamos az embert kizökkenteni abból a nyomasztó miliőből, amit Hell's Kitchen mutat. És ugye ott van mellette a szintén szórakoztató Karen Page, és amikor Murdockkal - vagy nélküle - elmennek piálni, akkor egy kicsit a néző megkönnyebbül, hogy oké, valószínűleg én is ezt csinálnám ennyi balhé után. És ezek hárman TÉNYLEG rengeteget isznak, ha boldogok, ha szomorúak, ha mérgesek, mindegy. Vagyis pont azt, amit egy mostani huszonéves, kora harmincas csinál, ha hasonló problémája van. Ez lehet inkább a realizmushoz tartozik, de nekem inkább vicces és szórakoztató és csak azt bizonyítja, hogy itt tényleg hús-vér embereket látunk.

5. A Marvel-univerzum

Nem lehet megkerülni, hogy ami a Daredevilben történik az kihatással van a filmekre és az ABC-s sorozatokra, és vice versa. Azonban itt nem dobálják be csak úgy Amerika Kapitány meg Tony Stark nevét, hanem sokkal finomabban utalnak a történésekre. A Bosszúállókban látott támadás indítja be a gondokat Hell's Kitchenben, de ezt ennyivel el is intézik. Helyette majd' négy-öt tucat (!!!) apró kis easter eggel jelzik, hogy igen, lehet egyszer majd erre jár Sólyomszem és a Fekete Özvegy, de nem akarjuk az arcodba tolni. Ezek a kis apró jelek és félmondatok ráadásul potenciális történetszálakat, karaktereket és összefonódásokat sejtetnek más filmekkel és sorozatokkal, amiknek köszönhetően az ember egy-egy rész végén még órákat tölthet az internetes fórumok előtt a megoldást keresve. Márpedig a Lost óta sejtem, hogy egy igazán jó sorozat ismérve, hogy a játékidő után is képes lekötni a nézőt. Én például két hét után is mániákusan kötögetem össze a szálakat, hogy valahogy megjósoljam, hogyan kapcsolódik majd mindez a Marvel közös univerzumához.

Persze lehet azzal jönni, hogy minden ötödik beszélgetés 2-3 perccel hosszabb a szükségesnél, hogy az évad kétharmadánál kicsit leül a sztori (SPOILER: hát persze, mivel a főhőst majdnem halálra verték és ülni nem tud, nemhogy ölni) és egyébként is, mi a tökömből fizeti a Nelson & Murdock ügyvédi cég az irodáját és a titkárnőjét, ha mindössze egy ügye volt eddig, az is ingyen. Ezek már tényleg annyira apróságok, amikbe csak akkor érdemes belemenni, ha mérlegre tesszük a többi aprósággal. Mint például azzal, hogy Murdocknak azért van hatalmas, drága loft lakása, mert az ablaka egy baszott nagy neonreklámra néz, ami miatt senki sem akarja kivenni a lakást. De mivel ő vak, még egy kis akciót is kapott a bérléshez. Márpedig ilyen okos kis apróságokból sokkal több van, mint idegesítő részekből. 

Szóval köszönöm Marvel, köszönöm Disney és köszönöm Netflix, hogy annyi év tehénfejés után végre sikerült méltó helyet találni a képregények kevésbé túltápolt hőseinek. Alig várom a folytatást.