Amikor a Sony bejelentette, hogy a Netflix és az Amazon példáját követve a PlayStation felületét kihasználva saját sorozat fejlesztésébe kezd, méghozzá rögtön a Powers-adaptációjával, akkor kifejezetten szkeptikus voltam. Rögtön szuperhősös témával kezdeni egy hónappal a Netflix nagy Marvel-dömpingjének kezdete előtt nem tűnt kifejezetten jó ötletnek, ráadásul a Powers azért nincs egy ligában a DC-vel és a Marvellel. Még.

Mielőtt még belemennénk a sorozatban érdemes megemlíti az alapot biztosító képregényeket. A talán kissé megtévesztő felvezetéssel ellentétben a Powers a Marvelnél indult 2000-ben, hogy aztán átkerüljön a cég leányvállalatához, az Icon kiadóhoz. Az Icon direkt azért jött létre, hogy támogassa a Marvel-írók saját ötleteit és kiadja azokat. A Powers Brian Michael Bendis agyszüleménye, aki az egyik legnagyobb névnek számít a szuperhős műfajban. Szinte minden fontosabb Marvel-karakterrel dolgozott már, de mostanság leginkább a zseniális Ultimate Spider-Man miatt ismerhetik, pedig olyan meghatározó, több tucat képregényen átívelő Marvel-sztorikat írt már, mint a Secret War, a House of M vagy a Secret Invasion, utóbbi valószínűleg a jövőben a mozis verzióban is feltűnhet.

A Powers azonban egészen más szemszögből vizsgálja a szupergős zsánert: a rendőrökéből. A Powers világában egyesek különleges erővel születtek, volt akiből csak egyszerű átlagember, de volt aki meg szuperhős lett. Ilyen volt Christian Walker, aki azonban elvesztette a képességeit és megalapította a rendőrségen belül a Powers-alosztályt, ami kifejezetten a különleges képességekkel megáldott emberek ügyeire fókuszál. Ahogy az a zsarus sorozatokban lenni szokott, a nagy öreg Walker kap egy új társat, akivel bizarrabbnál bizarrabb ügyeken keresztül csiszolódnak össze. A képregény egyik nagy erőssége, hogy a hősöket, törékeny, emberi lényként mutatják be, a Powers-alosztályban dolgozókat pedig emberfeletti munkát végző mindennapi hősöknek. Bendis dialógusai fantasztikusak - mint mindig - és a hős közeget jól ismerő Walker remek párost alkot a talán túl nagy hévvel érkező Deena Pilgrimmel. A sorozat pedig igyekszik minél jobban alkalmazkodni a képregényhez.

A jó...

18+: Az CW Arrow-Flash párosa, az ABC két Marvel-sorozata és a borzalmasan gyenge Constantine után majdnem felsikoltottam, amikor a Powers kb. ötödik percében már fröccsent az agyvelő. Mégis csak saját networkről van szó, így a Sony - nagyon okosan - úgy döntött, hogy nem fog sem a vérrel, sem a káromkodással spórolni. 

Sharlto Copley: Azonnal beleszerettem Christian Walker karakterébe. Sharlto Copley iszonyatosan jól adja a magányos kívülállót, akinek alapvetően nem egy rakás zsaru között kellene bénáznia, hanem az emberiséget megmentenie heti kétszer. Walker nem egy mintazsaru, rengeteget hibázik, sokszor úgy tűnik, hogy nem is ért rendesen a munkájához. És ezt imádom, óriási szükség volt végre egy olyan zsarusorozatra, ahol nem minden kopó szuperdetektív. Ráadásul Copley, mint karakter is nagyon jól működik, a hajától fura mód színben eltérő borostájával és a már-már képregényes napszemüvegével. Ben McKenzie, Stephen Amell és a többiek sehol sincsenek színészi játékban Copleyhoz képest.

Jelmezek, díszlet, effektek: Szuperhős sorozatot nem éppen olcsó mulatság csinálni, de a Sonynak sikerült a legtöbb alkalommal elkerülni a gagyit. Persze, bizonyos esetekben kicsit ócska a CGI, de a legtöbbször organikusan illeszkedik a látványba. A hősök ruhái pedig pont annyira túlzók, mint egy képregényben, nincs "sötétovagosított", áramvonalas kosztüm mindenkin, hanem meghagyták a kicsit nosztalgikus dizájnt. Egy olyan világban, ahol nincs Xavier-mutánsképző, bizony nem mindenki tud olyan vagány bűnmegelőző hacukát gyártani, és ez így van jól.

Noah Taylor: Egy hősnek mindig kell nemezis is, Walkernek pedig egy Johnny Royalle nevű teleportáló fazon a nagy riválisa. A folyamatosan láncdohányzó Taylor egészen zseniális gonosz, a mélyen barázdált arcát ellepő állandó cigifüst miatt pont annyira képregényesen főellenség, hogy az még ne menjen át amolyan Christopher Walken/Nicolas Cage-féle túlzásba. Hatalmas plusz pont jár az íróknak, hogy Taylor karaktere rengeteg szerepet, dialógust kap, így a néző legalább annyira képes azonosulni vele, mint az őt zsigerből gyűlölő Walkerrel. A kopasz fogdmegjeiről nem is beszélve, akiknek semmit sem tudni a hátteréről.

A világ: Kifejezetten szórakoztatóak az állandó visszautalások arra, hogy ebben a világban a szuperhősök szerves részei a popkultúrának. A most futó hasonló sorozatokban mindegyikében a hősök fű alatt dolgoznak, itt viszont abszolút publikus a jelenlétük, magazinok címlapján szerepelnek, saját műsoraik, akcióhőseik és rajongóik vannak. Ezt szinte minden alkalommal kihangsúlyozzák, ami Walker szuperhős múltja miatt sokszor egészen vicces jeleneteket produkál.

a rossz...

Termékelhelyezés: Sony-produkció révén azért lehetett számítani arra, hogy itt-ott feltűnik majd egy Vaio-laptop és Sony-telefon, de itt a készítők nem csak átestek a ló túlsó oldalára, de a lovat át is nevezték Sonynak, megbillogozták egy hatalmas VAIO-felirattal és 2016-ban az egészből készül egy videojáték kizárólag PlayStationre. Brutális mennyiségű termékelhelyezés volt már a pilotban is, a szereplők állandóan telefonon mutogatnak mindent egymásnak, az összes statiszta Vaio-laptop előtt ülve szürcsöli a kávéját, a fiatalok a PlayStationt nyomkodják Sony-fülhallgatóval a fejükön, de azon se lennék meglepve, ha az összes megszólaló zene a háttétben a Sony kiadójához tartozó előadóktól lenne. Ez már nem az Arrow-szint, ahol részenként kétszer Microsoft Surface-t és az új Windowst kell mutogatni, hanem egy nagyon drága Teleshop árcédulák nélkül. És ez bizony néha hajlamos kizökkenteni a sorozat világának hangulatából.

Forgatókönyv: Hiába arany Copley és Taylor minden pillanata a képernyőn, a szánalmasan kiszámítható cselekményen ők sem tudnak változtatni. Az első két epizódban legalább 3-4 olyan alkalom akadt, ahol az első pillanattól kezdve lehetett tudni mi lesz a következmény, és ahelyett, hogy ezen csavartak volna még egyet, inkább biztosra mentek a néző megérzésével. A harmadik rész már valamivel jobb ennél, de remélem nem kell a kilencedik epizódig várni, hogy magának Bendisnek kelljen helyrerakni a dolgokat.

Olesya Rulin és Logan Browning: Az igazán jó képregényírót onnan lehet ismerni, hogy képes nagyon erős női karaktereket írni, lásd. Joss Whedon. Itt viszont a két fiatal wannabe-t alakító Rulin és Browning színészileg egyszerűen kurva gyenge. Mindkettőben van potenciál, és jó történetvezetéssel lehet kezdeni velük valamit, most egyelőre csak csinos biodíszletek. Rulin ráadásul úgy néz, mint aharmadik eltitkolt Olsen iker, akinek sohasem voltak drogproblémái.

...és a meh :/

Susan Heyward: A fiús hajú, szőke lányt egy dühös afroamerikai csajszira cserélték, amit valahol megtudok érteni, mivel bántóan fehér mindenki a Powersben. Azt már kevésbé, hogy miért kell ennyire túltolni a bizonyítani vágyó Pilgrim karakterét, aki annyira tökös zsarunak akar tűnni, hogy rendszeresen saját magukkal baszik ki az állandó kötekedésével. Az eredetihez képest ez erős túlzás, és értem én, hogy a rendőrpáros diszfunkcionalitását próbálják ezzel illusztrálni, de amikor már semmi logikai magyarázat nincs a tettek mögött, akkor a néző hajlamos lemondóan sóhajtani.

Michelle Forbes: Imádom Retro Girl ruháját, és Forbes nem játssza rosszul az anyáskodó veteránt, de egyelőre kicsit súlytalan. Az ő karaktere rendkívül fontos a képregényekben, azonban az első részek alapján úgy tűnik, hogy kicsit tekertek a kronológián, de ennél nem mondok többet, mert az már spoiler lenne.

Mellékszereplők: Az elálló fülű Adam Godley imádni való, remélhetőleg ennél sokkal több szerepet szánnak neki. Viszont a többi hősről/gonoszról szinte alig tudunk valamit, ami annak is köszönhető, hogy a sorozat majdnem egy tucat embert próbál egyszerre bemutatni úgy, hogy 5-10 percnél egyikre sem jut külön több idő. Ez biztos változik majd a jövőben, alig várom már, hogy kiderüljön ki is pontosan Wolfe, miért visel a magyar mentére hasonlító ruhát Triphammer és mi a helyzet Chatic Chick-kel. Egyedül Dr. Death tudott valami szórakoztatót mutatni, ők a Powers-alosztály patológusa, aki pontosan úgy reagál ezekre az emberfeletti halálesetekre, ahogy egy átlagos doktor tenné: széttárja a kezét, hogy ő még ilyet nem látott, és már a fasza ki van az ilyen helyzetekkel. Na, pont ezek az emberi pillanatok, amik erőssé teszik a sorozatot, kár, hogy csak keveseknek jut belőle.

Nézzem vagy sem?

Nyomozós sorozathoz képes túl sok a logikai bukfenc, szuperhős sorozatnak viszont tökéletes. Ilyen szemszögből csak ritkán vizsgálják a műfajt, a készítők nagyon ügyelnek a részletekre és nagyon szórakoztató Copley és Taylor játéka. A cselekmény miatt mondjuk párszor kivirágzik az arcpálma, de tényleg túl sok mindent próbálnak egy részbe zsúfolni, ami a folytatással valószínűleg kicsit enyhülni fog. A sok vér, káromkodás, dohányzás és más kábeltévés húzás tényleg friss hegyi levegőként hat az Agents of Shieldhez képest, és a lassan kirajzolódó nagy háttértörténet is ígéretes. Viszont azoknak egyáltalán nem ajánlom, aki jobban szeretik a realisztikus alkotásokat. Ez nem egy Nolan-film, és nem is kell annak lennie, de abszolút megértem, hogy a megfelelő háttérismeret nélkül néha gagyinak tűnhetnek a dolgok. Aki viszont végre szeretne esendő, hibázó, normális emberekre hasonlító hősöket és határokat feszegető zsarukat nézni a sokadik sötét tónusú akciósorozat helyett, azoknak a Powers tökéletes választás.