Nem leszünk spoileresek az első bekezdésben, mert volt gyerekszobánk, de a továbbra csak az klikkoljon, aki már látta a Homeland negyedik évados fináléját. Az évadról azért pár általánosságot elmondunk itt is: jó volt, sokkal jobb, mint a venéz kaland a harmadikban, Carrie, Saul és Quinn pont azt hozta, amiért szeretjük őket, a pakisztáni színhely (ami a valóságban Dél-Afrika volt) nagyon jót tett az évadnak, amiben egyszerre őrizték meg azokat az elemeket, amikkel az első kettőben berántották a nézőt, és tettek hozzájuk sokkal akciódúsabb szálakat, és persze moralizáltunk is, pont úgy, mint Jack Bauer a gyengébbik pillanataiban. És akkor a spoilerek a hajtás után.

Ha Quinn meghal, felgyújtom a Showtime-székházat, ezt előrebocsátom. Szóval aki azt várta, hogy Quinn és Carrie az afgán hegyek között kergeti a szakállas Hakkanit, majd a levágott fejével verik agyon a rém antipatikus pakisztáni kémasszonyt, az nagyot csalódott, mert ilyesmiről szó sem volt sőt, még azt sem mutatták meg, hogy jutott ki Quinn Pakisztánból (segített a német titkosszolgálat, legyintett, oszt erről ennyit), és a finálét felvezető akciódús epizódok helyett kaptunk egy meglehetősen lassú részt, de őszintén szólva én ezt annyira nem bántam, mert így Claire Danes-nek jutott pár Emmy-várományos jelenet, és előkerültek azok a dolgok a múltjából, amikkel a Homeland-előzményregény fordítójaként én már régen tisztában voltam, de a nézőknek gőzük sem volt arról, pl. miért lépett le Carrie anyja annak idején.

A magánéleti szál megfelelő lezárást kapott szerintem, Carrie kezd anyaként viselkedni, és a saját anyjával is találkoznia kellett, az apja halála (ami igencsak azért került bele a sorozatba, mert az őt alakító James Rebhorn színész sajnos tényleg meghalt) megrendítő volt, a halotti tor utáni közös piálás Saullal, Quinnel és Lockharttal pedig kifejezetten szívmelengető. És mire Carrie már kezdett volna kicsit helyrebillenni, és az anyjával való beszélgetés után vesz egy nagy levegőt, és kész Quinn mellé letenni a kertvárosi középosztályi létet jelképező garast, jön a krach, az az öt perc, ami mindent megint felborít, és felvezeti az ötödik évadot - és felteszi a nagy kérdést, ami a CIA-kínzásos botrány kirobbanása fényében igen aktuálissá és érdekessé teszi a sorozatot: meddig hajlandó egy nemzet a saját elveit szembe köpni?

A Dar Adal-Hakkani különalku, Saul kvázi árulása és kétségbeesett próbálkozásai a CIA-hoz való visszatérésre és Quinn újabb küldetése majd a következő évadban lesz jelentős, de az elvitathatatlan az íróktól, hogy tudják hogyan kell az embert felidegesíteni egy évadzáróban (de korántsem annyira, mint a The Affair írói, amiről majd még lesz szó külön posztban). Mandy Patinkinnek kijárna már az Emmy ezért a szerepért, mert Danes és a Quinnt alakító Rupert Friend mellett (megint) pompás teljesítményt nyújtott.

Az, ahogy a való világ (nem az RTL II-es, nyugi) beszivárog a sorozatba, viszont félelmetes: a sorozatban az amerikai nagykövetségen 36 embert lemészárló Hakkani tettei kísérteties jelentőséget kapnak akkor, amikor a valóságban egy pakisztáni katonai akadémián a tálibok 148 embert végeznek ki. Az USA külpolitikája és a muszlim világhoz való hozzáállása, a drónok használata és a járulékos veszteségnek titulált civil áldozatok mind visszaköszöntek ebben az évadban, amivel a Homeland a rém gyenge harmadik évad után végre visszatornázta magát a kötelező heti programok közé. Alig várjuk, hogy induljon az ötödik. 

Lemaradt? Egy Homeland évad mindössze 12 rész, a karácsonyi szünetben épp neki lehet ugrani.