Nem biztos, hogy pont nekem kellene a tegnapi X-Faktor adásról írni, mert egyrészt úgy érzem, hogy az elmúlt 100 epizód alatt mindent, de tényleg, MINDENT leírtam már az RTL tehetségkutatónak álcázott showműsoráról, ami le lehetett, vagy le akartam, másrészt pedig a jazzes-swinges cuccok azok, amiktől általában elborul az agyam, és ha lenne láncfűrészem, mint Ashnek az Evil Deadben, akkor menten sokkal problémásabb lenne velem egy emeleten lakni. A tegnapi adást számomra az mentette meg (értsd: hozta fel arra a szinte, hogy már nem akartam a tévét hajigálni a hamutállal), hogy voltak szvingmentes duettek is, és végre kiesett a Spoon.

Biztos én vagyok a gyökér, és ha így van, büszkén vállalom is, de soha nem értettem, miért kell egy egyébként tempós, dögös nótát lelassítani, elvinni tinglitangli bájgúnárkodásba. Amikor a Voice-ban Gájer Bálint hétről hétre szvingelt a színpadon, én olyan keservesen sírtam a tévé előtt, mint az egyszeri kisgyerek, akinek egy óriásplakát lövi le, hogy a Télapó egyébként apu kollégája, a hétköznapokon kissé piaszagú Lajos.

Jó, a Spoon Get Lucky-jától egyébklnt sem vártam semmit, ahogy a Spoontól sem, mert mondhatja nekem Alföldi, hogy milyen remek zenészek ezek a gyerekek, meg ugrálhat körülöttük a hiperaktív Tóth Gabi, akit tegnap nadrágba öltöztettek, és végre nem a melleivel akarták eladni a véleményét, nekem akkor is hamis, unalmas, semmilyen volt az együttes, és szégyen, nem szégyen, aktívan drukkoltam, hogy essenek már ki végre. Tegnap egyik nótájuk sem volt jó, a párbajban énekelt Demjén-dal sem, pedig azon hallatszott, hogy már vagy nyolcadik hete próbálják, és szerintem messze a legjobb teljesítményük volt az egész műsorban.

A párbajellenfelük az a Benji volt, aki az Oasis Wonderwalljából ölt ki mindent, amit a Gallagher-tesók beletettek, és nem érdekel a srác köré írt sztori a kétségbeesésről és bizonytalanságról, mert ha valaki nem akar ebben a műsorban részt venni - márpedig ő láthatóan a pokolba kívánja az egészet - akkor szálljon ki belőle. Mint minden egyes alkalommal, most is úgy befeszült attól, hogy színpadon, emberek előtt kell énekelnie, hogy a performansz végén úgy állt ott, mint a Kétségbeesett Ember élő szobra, pedig Vida “hivatalomat egy tolmácsért” Ildikó azért ezt a lécet meglehetősen magasra tette pár hete. Csak azért maradhatott bent a műsorban, mert a Spoonnál az alattunk lakó nigériai egyetemista is jobban énekel (de hogy miért pont az amerikai himnuszt üvölti hajnal kettőkor, az rejtély).

Az egyéni produkciók során Nagy Ricsi az AC/DC után most egy másik kiváló rockzenekart, a Guns ’n Rosest köpte szemen, a Welcome to the Jungle ugyanis nem mosolygós bárzene, hanem egy dühös, agresszív üvöltés. A GnR-től egy másik nóta is bekerült a darálóba, a Sweet Child of Mine, amit Tóth Andi tolt el, ebből az a dög, hullámzás veszett ki, amitől a rocktörténelem egyik legjobb száma lett, maradt a lányra mindig jellemző üvöltés és túljátszott gesztikulálás. Tóth Andi nagyon messze van még attól, hogy énekesnőként tekinthessünk rá, és nem, nem segítene rajta a fődíj sem, hiszen nyolcadik hete pont ugyanazt csinálja, sem a hanjga, sem az előadásmódja nem fejlődött morzsányit sem.

A Tha Shudras jól kezdte a Bee Gees Stayin Alive-ját, de a beatbox rész után leültek, és amikor a Trap kapitány a magasakkal próbálkozott, a macskák kirohantak a szobából, és nem viccelek, tényleg így volt, pedig addig ott ültek a tévé előtt, és hóttnyugodtan hallgatták a műsort (?). Ők viszont a duettben kurvajók voltak, és itt Tóth Andi is pont annyira volt sok, amennyire kellett - a Tears for Fears-féle Shout így, ebben a formában meg kifejezetten ütött. Van egy olyan érzésem, hogy a Shudrast a duett mentette meg az újabb párbajtól, hátha Istenes Bence jövő héten pont ezt azt infót árulja el adás közben (előre is kösz).

A tegnapi műsor legjobbja már második hete az a Horányi Juli volt, akitől az ember el is várja, hogy jó legyen, hiszen kész zenész, nem idegen neki a színpad, és pontosan tudja, mi az, amit el tud énekelni, és m az, amit nem. Én ugyan ezt a James Brown-nótát nagyon szeretem eredeti formájában, de Juli előadásában is szívesen hallgattam, legjobban a vége, az a capella rész tetszett, ahol számomra végérvényesen kiderült, hogy rosszul ítéltem meg a csajt első látásra, és nagyon sokat fejlődött a műsor alatt - ha másban nem is, de abban mindenképpen, hogy a saját komfortzónájából egyre magabiztosabban lépked át más műfajokba is.

Juli és Nagy Ricsi duettje viszont annyira engem nem nyűgözött le, mint a könnyeit törölgető Alföldit vagy a Tóth ilyetmégéletembennemhallottam Gabit, utóbbi az adásban háromszor is olyasmit hallott, amit még előtte soha, sehol - az ilyen grandiózus faszságokkal lehet engem a sírás szélére kergetni (ki ne emlékezne Bakáts “a te hangoddal forradalmat lehet csináni” Tibora). Mondjuk az kiderült ebben a duettben is, hogy Nagy Ricsinek (pont mint Tóth Andinak) jót tesz, ha egy nála profibb előadóval lép színpadra, és sokkal kevésbé irritálóbb, mint amikor szólózik. A Benji-Spoon kettős Sting-előadása semmilyen volt, ha még egy perccel hosszabb, akkor simán el is aludtam volna rajta, az egyetlen egy dolog, ami ébren tartott, az Benji halálra vált arca volt, komolyan drukkoltam, nehogy a nóta közben kapjon infarktust.

Jövő héten még egy kör, amiben szerintem Benji vagy a Shudras távozik majd, aztán jöhet a monstre, kétnapos döntő, és valaki elindulhat Kocsis Tibor nyomába a totális érdektelenség felé, viszont 25 millióval gazdagabban.

Nem maradunk TG-animgif nélkül ma sem: