Istenes Bence diákcsínyes kisfilmjével kezdtük és egy sírva búcsúzó csángó lánnyal zártuk az X-Faktor legutóbbi adását, a kettő között meg volt minden, mint a búcsúban. Ez volt egyébként az előadásokat és a hangokat tekintve ez eddigi legerősebb élő műsor, a Spoon persze most is kilógott a sorból, de hát ők nem sok helyre férnének be, legalábbis tehetségük alapján, olyan kategória, hogy “nyálgépfejű tinisrácok” egyelőre így, kimondva, még egy műsorban sincsen, bár messze még a világvége.

A szokásos sapkájában és zakójában üldögélő G

egyetlen megmaradt versenyzőjét, Horányi Julit most testhez simuló vörös ruhába öltöztettek, és ez legalább olyan jól állt neki, mint az a Mariah Carey-nóta, amit kapott, és végre úgy énekelt el, mint aki el is hiszi azt, amit mantraként ismételget, azaz hogy neki helye és keresnivalója van az X-Faktorban. G szívéről akkora kő esett le, amikor kiderült, hogy nem kell párbajoznia, hogy kis híján beszakadt a színpad üvegpadlója.

Szikora Robi olyan kígyóbőrmintás, de nem kígyóbőr dzsekit kapott,

amitől még mindig rémálmaim vannak, pedig már magamnál vagyok, de mivel egész este rébuszokban és teljesen összevissza beszélt, így bármi lehetett rajta, legalább annyira vártam már, hogy megszólaljon, mint a The Voice-ban Somlót, bár azt a magasságot nagyon nehéz lesz megugrani. A két versenyzője közül a Bellának adott Madonna-szám, a Material Girl volt az, ami a műsor témájához (siker, pénz, csillogás) jobban igazodott, a Tóth Andi féle Cabaret ennél azért jóval többről szól ugye, de ha Alföldi nem szólt be rá előtte, akkor én sem fogok ezen lovagolni.

Bella a Madonna-számot elénekelte, de nem volt kiugróan jó, igaz, rossz sem, de nekem végig az volt az érzésem, hogy a hajdúnánási Ramszesz diszkó (belépő 1000, nagy mellű csajoknak ingyenes) szombat esti vendégét látom munka közben, és enné többre sajnos nem is nagyon hivatott, bármilyen ódákat is intéztek hozzá a mentorok a párbajdal után, ami a szokásoknak megfelelően nagyívű és szomorú volt, csak egyszer élném már meg, hogy valaki Fluor Gecigránátjával búcsúzik.

Tóth Andi a Cabaret éneklése közben pont olyan volt mint mindig, azaz, ha egy Debrecenig érő kifutót tesznek elé, akkor azon is végigszaladt volna, gondolom ez a 15 éves kölykökre általánosan jellemző, mindenesetre üdítő látvány a sok földbe gyökerezett lábú kollégát látva. Liza Minelli felejthetetlen dalát Tóth Andi úgy énekelte el, mint ahogy mindent szokott, túljátszotta és túlgesztikulálta, viszont a hangjába maximum azért lehet belekötni, mert néhol a rikácsolás határán egyensúlyozott, de legalább nála stimmelt az angol kiejtés is, és nem volt hamis sem. Ha nem jut döntőbe, a következő X-Faktor évad alatt egyszer sem baszogatom Istenes Bencét.

Tóth Gabira sikerült ribancjelmezt adni,

de nem az egy éjszara ezer eurósból, hanem a vidéki polgármesterekre az erdő szélén hajtósból, a forrónadrág-piros bőrdzseki kombóhoz zseniálisan passzolt a combjára applikált harisnyakötő-tetoválás, aminél érthetetlenebben még nem láttam, pedig én a csuklómra kongázó faszikat varrattam pár éve. A Spoon a Survivor Eye of the Tigerjét tolta, a klasszikus Rocky-nótát, amihez persze elmentek egy edzőterembe, hogy ott egy nagyon nagydarab faszi üvöltsön velük. Megjegyzem, a kisfilmben látott, hipszersapkás Tóth Gabi nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint a műsorra megsztájlingolt (többek között azárt, mert a feje nem volt halványbarnára alapozózva), és ha már itt tartunk, a jelmeztervező azt vésse fel a fejébe, hogy soha nem adunk csörgős karkötőt valakire, aki annyit hadonászik, mint Tóth Gabi, mert a csörgés belehallatszik a mikrofonba és nagyon idegesítő.

A Spoon feldolgozása unalmas és semmilyen volt, ezzel szemben a Tha Shudras Money, Money, Money-verziója odavert, az este messze legötletesebb, legérdekesebb feldolgozása volt, ami úgy őrizte meg az eredeti ABBA-nóta jellegzetességeit, hogy közben teljesen áthangszerelték, bár a gitárt nem lett volna hülyeség behangolni, de ez legyen a legkisebb baj. És akkor egy coming out: Jimmy Fia Krisztián után ismét szavaztam egy X-Faktor-adás alatt, a Shudrasra. Egyet. Nem nyertem 100 000 forintot, még mielőtt. A párbajra ők is szétestek egy kicsit, legalábbis a zenekar, de az énekes tisztességesen eltolta Seress Rezső Szomorú vasárnapját, kár, hogy legalább hatvanadjára hallottam tehetségkutatóban, és nem volt benne különösebb katarzis sem.

Alföldi Róbert a mémgyárosok legjobb barátjaként ebben a műsorban is hozta a formáját,

legalább négy izmosabb gifnyi grimasz és nézés volt benne, remélem van valami oldal valahol, ahol gyűjtik a reakcióit. Az énekesei közül Benji volt a legjobb, aki szerintem most énekelt a legjobban, ráadásul egy olyan nótát (Pharell Williams - Happy), amivel meg engem lehet a világból kikergetni (G, mint mondta, a mezőre szalad a Money, Money, Money hallatán). A mentorok nem értettek velem egyet, de mit értenek ők a lovakhoz.

Borbély Ricsi szegény már-már úgy birkózott a Fame című kiváló dal szövegével, mint annak idején Stone a neki jutó, angol nyelvű slágerekkel, ráadásul az előadása is olyan volt mintha egy másodosztályú musical-társulatban énekelné már hatvannyolcadjára ugyanazt, másnaposan. Nagy Richárd az előző hetek viszonylag erős produkciói után mintha úgy gondolta volna, elég csak a cipőt kiküldeni a pályára, a Vastag Csaba-i úthoz viszont ennél több kellene, az a Sting-nóta, amit kapott, pedig jóval finomabb és érzékenyebb, mint az az üvöltés, amit ő csinált belőle.

A párbaj után a mentorok inkább nem döntöttek, és a nézőkre bízták a dolgot, amit Bella szívott meg, és lett a kieséstől nagyon szomorú, mint Tóth Gabi és a teljes Tha Shudras legénység akik a továbbjutásnak nem is igazán tudtak örülni, mert hogy nézett volna ki a pacsizás a színpadon, miközben ott áll melletük egy csaj totál összeomolva? Bezzeg Stone, amikor Lass Bea kihullott mellőle, és egy szívből jövő yessss! üvöltéssel nyugtázta a dolgot, mi? Hiába no, régen azért minden jobb volt.

Jövő héten a 100. hazai X-Faktor-adás jön egy meg nem nevezett Kossuth-díjas sztárvendéggel, kommentekben tessék megtippelni, ki lehet az, Ákos vagy Lovasi.