Ha valaki egy éve az mondja nekem, hogy a TV2 legjobb műsora egy olyan zenés show lesz, amiben ismert és a fiók mélyéről a hajánál fogva előrángatott énekesek ismert embernek maszkírozva énekelnek, kiröhögöm. Erre tessék: a Sztárban sztár hétről hétre egyre szórakoztatóbb, és ez még akkor is igaz, ha minden adásban van legalább egy olyan produkció amit csak nézek, hogy ezt most mi a tökömért kellett. Idén az énekesek teljesítményére rátesz egy jó nagy lapáttal a zsűritagok és a műsorvezető Tilla közötti összhang, felszabadultan dolgoznak mind az öten, és egy percig nem látszik rajtuk, hogy instruálva lennének - ha így is van, kurva jól végzi a dolgát az, aki súg nekik.

A jók:

Kökény Attila: erre a hétre két ikonikus, magyar pophimnusz is jutott, az elsőt, a Valami Amerika című film betétdalát Kökény Attila nagyon jól elénekelte, levette az eredeti előadó Szolnoki Péter grimaszait, gesztusait, a hangja is stimmelt.

Tóth Vera: én már nem nagyon emlékszem arra a Megasztrárra, amit megnyert, de hétről-hétre megdöbbenek azon mekkora hangja van. Aretha Franklint énekelni nem egyszerű, és ha szigorúan csak a hangszínt nézzük, akkor perszehogy semmi köze nincs az eredeti előadóhoz, de mágis úgy énekelte a nótát, hogy tátott szájjal néztem.

Keresztes Ildikó: megint bebizonyította, hogy ha csak 10%-ban is testhezálló feladatot kap, simán megoldja még akkor is, ha sem a hangszíne, sem ő maga nem hasonlít az eredeti előadóra egy cseppet sem. A Fergie-nótát simán elénekelte úgy, hogy közben hajigálták, emelgették, hasra fordították, de neki aztán mindegy, mert igazi, kőkemény profi. Kurvára drukkolok neki.

Sipos Peti: Hevesi Tamás klasszikusát hozta, az első perctől az utolsóig úgy, hogy nem Sipost láttam a színpadon hanem Hevesit, aki közben fancsali képpel ült a Susan Boyle-maszkban. Testhezálló feladat volt, és a kis manírok, a videóklip ikonikus momentumai mind megvoltak, és igen, én is észrevettem azt a mozdulatot, amitől Hajós eldobta a haját.

Pál Dénes: nesze neked komfortzóna, olyan manusgádzsi lett belőle Zsédaként, amilyenre nem számított szerintem senki. Igaz, hogy inkább hasonlított a Mötley Crüe nevű zenekar dobosára, Tommy Lee-re 1983-ból, de iszonyú jól végigtolta a nótát, amihez pedig nem sok köze volt. És igaza volt Majkának, dögös is volt.

A semmilyenek:

Vastag Tamás: Bereczki alaposan leszedte róla a keresztvizet, de igaza volt, mert ha valaki Frank Sinatra-esttel haknizik már évek óta, akkor annál több kell, mint amennyit nyújtott. A hangja most volt a legjobb, ez kétségtelen, de semmi plusz nem volt benne.

Dukai Regina: Kylie Monogue-nak volt eddig a legjobb a műsorban, de még mindig dolgozik benne valami gát, mintha nem hinné el magáról, hogy színpadra való, vagy tán csak derogál neki az egész, a fene tudja, mindenesetre nem tud felszabadulni, és ez minden produkcióján érződött. A kiesése elkerülhetetlen volt.

A nem jó:

Hevesi Tamás: sajnálom, de a Susan Boyle-előadása inkább volt egy rossz paródia, mint főhajtás, ezen nem segített sem a maszk, sem az sz idétlen bevonulás, amivel nekem az első hang előtt tönkre vágta az egészet. Fejhangon sikoltozott, és én elhiszem, hogy ez rohadt nehéz dolog, meg minden, de végig én éreztem magam kellemetlenül, és akkor a zsűri értékeléséről még nem is beszéltem, ami néhol a gyökérség határán billegve szépen belezuhant a meleg szarba.

És akkor a végére még valami, Majka kedvéért: többször említettem már, hogy a produkció, az, amit a műsor ötletben a képernyőre tol, az lenyűgöző, a koreográfiától a sminkeken és a maszkokon át a díszletekig, de megint megemelem a kalapomat. Most jó?

(Ja, és igaz, hogy Szabó Győző pont úgy be volt baszva tegnap, mint Koós János múlt héten?)