Az új amerikai Voice évad kb. 12. percében jutottam el arra a pontra, hogy leszarom az énekeseket, sőt, nemhogy nem tesznek hozzá a műsor élvezeti értékéhez, hanem néhol kifejezetten zavarnak. Az amerikai kiadás ugyanis nem attól sikeres, hogy jól énekelnek benne, ezt, ha nagyon akarják a szerkesztők, minden tehetségkutató tudja, hanem attól, hogy a zsűri jobban működik,mint bármelyik másik, amit eddig láttam. Ennyi a Voice sikerének titka (mert az amerikaiaknál siker, nem bukik úgy be a székes-forgós kör befejeztével, mint minden más országban), és nem több.

A zsűriben eredetileg Adam Levine a Maroon 5 énekese, Blake Shelton countryzenész, Cee Lo Green és Christina Aguilera ült, azaz egy befutott, idősebb sztár (Shelton), egy kurrens toplistás (Levine), egy feka (Green) meg egy nő (Aguilera. Amikor először cseréltek, a nő Shakira, a feka meg Usher volt, most pedig Gwen Stefani és Pharrell Williams ült be - a két sarokkő, az egymást folyamatosan szopató Shelton és Levine viszont maradt, mert ők azok, akik viszik a műsort a hátukon. Stefani egyébként nagyon jó az új évadban, és Pharrell is sokkal szimpatikusabb, mint vártam. Stefani exhibicionizmusa egyébként nagyon jót tesz a műsornak, legalábbis egyelőre.

Ez, és a mesterek közötti kémia nemcsak akkor nyilvánvaló, amikor az üres percekben szórakoznak egymással, hanem akkor is, amikor meló van, amikor az énekesekért küzdenek, ahogy elhitetik a nézővel, hogy nincs előre leosztva a dolog (lehet nincs, mint lehet tudni), és megírva minden poén, mert olyan hitelesek és természetesek, annyira jól lelkesednek és olyan lazán viselkednek, ahogy egy magyar zenész soha nem fog tudni, legalábbis azok nem, akik az ilyen műsorban megjelennek. Ettől szerethető és nézhető az amcsi Voice, ami, a világ összes Voice-verziójához hasonlóan eddig még egy olyan énekest sem termelt ki, aki milliós eladást produkált volna. De mint mondtam, ez engem kurvára nem érdekel.