A nyár egyik legalulértékeltebb sorozatának második évada fejeződött be múlt héten, azé a Gracelandé, ami úgy tudott megújulni a második évadra, hogy csak abban változott, amit a néző még simán lenyel, és ami tök természetesnek tűnt. Nem mintha olyan sokat kellett volna alakítani rajta az első, kibaszott jó évad után, de Jeff Eastin, a sorozat alkotója (övé a White Collar is) érezhette, hogy bizonyos karakterekre nem jutott annyi idő az első körben, amennyi kellett volna, és úgy rakta össze a második 13 részt, hogy senkinek ne legyen hiányérzete. Spoileresek leszünk.

Értelemszerűen most nem fogjuk a teljes évadot összefoglalni, mert minek, aki nézi, tudja, mi történt, aki meg nem, ne egy finálékritika után, szarrá spoilerezve akarjon belevágni a kalandba. Míg az első kör a “buktassuk le Paul Briggs ügynököt” szálra húzta fel a fősodort, és mellé pakolt lazán vagy még úgy sem kapcsolódó heti nyomozásokat (amik aztán néha 2-3, máskor több epizódon át visszaköszöntek), a másodikban egy nagy ügy állt a középpontban, egy mexikói kartell lebuktatása, amiben a ház minden lakója részt vett. Voltak persze megint mellékszálak, de ezek is mind a központi szálhoz csatlakoztak, így a Graceland átment teljesen szerializált sorozatba, igazi virtigli kábeles darab lett belőle, amit én egyébként szívesen elnéznék a Cinemaxon mondjuk, na nem a csöcsök miatt, hanem a néhol fájóan hiányzó durvulásért (káromkodás, erőszak, vér), szinte látom a színészek fején, amikor legszívesebben üvöltve fuckolnának egy-egy durvább jelenet alatt, de nem tehetik.

A Gracelandban az a legjobb, hogy olyan filmes eszközökkel, szűrőkkel, beállításokkal dolgozik, és annyi külső helyszínt használnak, hogy az ember nem úgy érzi magát, mint egy Law & Order- vagy Gyilkos elmék-epizód alatt, hanem mint a moziban. Filmszerű élményt a sima kábelsorozatok közül nagyon kevés tud nyújtani, a The Walking Dead az egyik ilyen, a Breaking Bad meg a másik, ha hirtelen kell valamit említeni, de nem túl sok van rajtuk kívül. A Graceland viszont igen. Az egy közös házban lakó, fedésben dolgozó FBI- és DEA-ügynökök sztorija a második körben a filmes eszközök mellett azért emelkedett ki a krimisorozatok nagy masszájából, mert a második évad sztorija végig érdekes és izgalmas volt, még Jakes két rész alatt elmúló alkoholizmusa és a gyerekszál is, a konfliktusok logikusan következtek egymásból, egyre újabb és újabb rétegek kerültek elő, ahogy haladtunk előre, a szereplők pedig végig megtartották motivációjukat, nem tettek semmi karakteridegen, váratlan lépést, ami ugyan a sztorit előrevihette volna, de nem illett volna a nagy képbe.

A végére persze minden összedőlt, és ha már negatívumot kellene találni, akkor itt jegyezném meg, hogy az egység minden tagja régen sitten ülne már, annyi eljárási hibát és törvénytelenséget követtek el a nyomozás alatt. Hogy aztán mi lesz a mexikói szállítmányokkal (ha leállítják, meghal Johnny csaja), túlél-e Warren (túl hát, ő a főszereplő), elkapják-e Sidet, és sikerül-e azt az elbaszáshalmot tisztázni, ahová Warren önfejűsége vitte őket, nem tudom. Egyelőre azt sem lehet tudni, lesz-e folytatás, mindenesetre én drukkolok neki, mert nyári sorozatnak tökéletes - ha pedig valaki csak egy szerializált krimit vállal be egy évben, az simén ez legyen.