Hét évad és 80 epizód után ma este búcsúzik a True Blood, az HBO egyik legfelkavaróbb, leggiccsesebb, legvéresebb és legtöbb csöcsöt mutató sorozata, amiben Alan Ball készítő láthatóan szabad kezet kapott, és azt csinált / mutatott meg, amit csak akart. És ő sok mindent meg akart, az biztos. Hét évadot persze nem nagyon lehet egyforma színvonalon megcsinálni, még a világ valaha készített legjobb sorozata, a Drót is produkált tré epizódokat öt évad alatt, de az biztos, hogy miután az alkotó Ball otthagyta Bon Temps tahóvámpírjait és mesebeli rémeit, a sorozat kreatív értelemben véve szépen beleállt a földbe. Jó, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, az első három évad után már lényegében csak önismétlés folyt, de a 6. és a záró 7. etap már olyan kínlódás lett, amit tényleg csak azért nézett meg az ember, mert ha eddig kitartott, “akkor nem pont most fogja abbahagyni.”

A True Blood egy Charlaine Harris nevű írónó The Southern Vampire Mysteries című regényciklusán alapul, már ami az események nagy vonalát és a szereplőket illeti, de pont úgy (sőt jobban) különálló egységként kezelendő, mint a The Walking Dead tévésorozat, ami az alapanyag képregényt csak sorvezetőnek használja. Alan Ball sorozatának az az alapvetése, ha valaki 2008 óta valahogy elkerülte a sztorit, hogy a köztünk élő vámpírok 2006-ban végre előmászhattak a koporsóból, hiszen egy japán cég True Blood néven szintetikus vért hozott forgalomba, így már nem kötelező a vérszívás nekik, ha be akarnak illeszkedni, be tudnak - perszehogy két táborra szakad a vámpírnépség.

A sorozatban egy Bon Temps nevű louisianai faluban élő vámpírok, emberek, alakváltók, farkasemberek, tündérek, boszorkányok meg ki tudja mik a főszereplők, az események néha hajtépően szappanoperaiak, máskor kemény horrorba fordulnak, lehet röhögni és sírni is rajta, aki meg meztelen testeket akar látni, az örülhet, mert itt szinte minden öt percben előkerül egy másodlagos nemi jelleg. A sorozat akkor volt jó, amikor Sookie és Bill boldog volt, és nem kellett azon aggódni, mikor fogja valaki a tündérvér miatt kiinni az egyébként rém tehetségtelen Anna Paquin vérét, Jason mindenkit megkúrt, aki szembe jött, és Alcide még sehol nem volt a színen. A legjobb pillanatokat, legalábbis nekem, azok hozták, amikor a vámpírkodással ismerkedő Jessica bénázott, vagy amikor Pam beszólt, no meg Eric Northmannel közös jelenetei, mert ez a fura teremtő-gyermek kapcsolat tényleg érdekfeszítő volt.

A felszínen giccses, néhol iszonyú szájbarágós forgatókönyvek persze a vámpírok és egyéb mitológiai lények küzdelmén keresztül fontos dologról is beszéltek, az egyenjogúságról és a másság elfogadásról, előkerült a rasszizmus és a homofóbia, a kisebbségek elleni erőszak és a média befolyásolhatósága / hatalma, a politikába beszivárgó korrupció és a veteránok traumái, szóval Ball és írótársai azért arra odafigyeltek, hogy a vérszívás-csöcs-halál szentháromságon túlmutasson a sorozat. Ha az egész hétévados ívet nézzük, és a vámpírokat melegekkel helyettesítjük be, a True Blood simán lehetett volna egy LBGT-közösségről és annak elfogadásért, egyenlő jogokért és emberi bánásmódért folytatott harcának sztorija, csak azt éppen nem lehetett volna hetente átlagosan 4 millió nézőnek eladni - ezen segített a mértéktelen mennyiségű csöcs és a hektoliterszámra ömlő vér.

A hetedik évad egy nagy búcsúnak tekinthető, az írók vért izzadva ugyan, de szépen minden függőben lévő szálat lezárnak, de olyan erőltetett, unalmas szálakkal (Tara a látomás?), hogy tényleg komoly akaraterő kell egy-egy epizód végignézéséhez. Sebaj, ezt az egyet már valahogy kibírjuk, és inkább az első három eszement évadra emlékszünk, amikor a True Blood még releváns és jó volt. A comment:com mai napja viszont a sorozaté, fogyassza mindenki egészséggel.